A legtöbb ember élte nem kerül be a történelem könyvekbe és nem születik róluk irodalmi alkotás, mégis nyomot hagynak az életünkön.

Az én nagyapám élete is ilyen volt.

Az élete annak ellenére kalandosra sikerült, hogy egy kis faluban szültetett és itt is élte le az életét, mert a fiatalsága a II. világháborúra esett.

1920. augusztusában született Abasáron egy parasztember legkisebb gyerekeként. A dédapám nem volt tanult ember írni és olvasni is alig tudott, de arra hamar ráébredt, hogy a fia okos és érdemes lenne tovább tanulnia, hogy többre vigye mint Ő. A kor szokása szerint elvitte nagyapámat a falu papjához, hogy támogassa a tovább tanulási terveit, abban az időben a pap ajánlása kellett ehhez. A pap azt mondta a dédapámnak, hogy „ nem kell minden paraszt gyereknek tanulnia.” Ezzel megpecsételve nagyapám tanulási terveit. Nagyapám ezt soha nem tudta ezt megbocsájtani és innentől egyházellenessé vált és a fiait is ebben a szellemben nevelte.

A nagyapám karonlőként a nagyapjával,1920 körül

Mire felnőtt a tanulás háttérbe szorult, ugyanis kitört a II. világháború. Őt is besorozták, mint mindenkit abban az időben. Rahónál állomásoztak. Úgy mesélte, hogy tábori írnokot kerestek, olyat akinek szép írása van. Nagyapámat választották ki a 6 osztályával olyanok közül, akik sokkal tanultabbak voltak.

1942. novemberében már katonaként vette feleségül a nagymamát és 74 évig éltek házasságban, egészen idén februárig.

az esküvői képük 1942 noveberéből

A háborúról és a frontról keveset mesélt, viszont egy kalandos történetet elmesélt nekünk. Ez már 1944-ben volt, mikor a szovjet hadsereg előrenyomult. A nagyapámék egységét Lvovtól (Ukrajna) egészen Esztergomig verték vissza. Úgy mesélte, hogy itt párnapig nem történt semmi szinte ijesztő volt a csend. Ez valószínűleg Horti kiugrási kísérletének volt köszönhető. Szóval pár nap csend után a szovjetek elementáris erővel támadtak újra szétverve nagyapámék zászlóalját. Egy híd alá menekült néhány katonatársával együtt. Ahogy ott körülnézett, nem volt közöttük egy tiszt sem, csak közkatonák voltak, Ő volt törzsőrmesterként a legmagasabb rangú. Egy merész tervet eszeltek ki a menekülésre, mert egyértelmű volt, hogy ha itt maradnak mind meghalnak. Nyílt parancsot hamísítottak, nagyapám tábori írnok volt így tudta mit hogyan kell írni, egy katonatársánál volt egy ellátmányi pecsét, azt úgy nyomták a papírra, hogy a pecsétet finoman megforgatták a papíron, hogy ne látszódjon milyen pecsét is az.

itt katonaként siel

Egy darabig sikerült be is vált a terv, mind addig míg tábori csendőrökkel nem találkoztak. Ha dezertáláson kaptak valakit, azt lelőtték a csendőrök. Szóval a csendőrök hitték is meg nem is, hogy ez a parancs valódi. Végül egy másik egységhez irányították őket és irány ismét a front. Nagyapám tudta, ha újra odamennek az a halállal egyenlő nem akart meghalni 24 éves volt, és fiatal felesége és egy kis fia volt, mindenáron haza akart jutni hozzájuk.

a nagymamám a nagybátyámmal Gézuval 1944 körül

Látszólag belement, hogy csatlakozik a másik egységhez, de az első adandó alkalommal megszökött másodmagával. Menekültek erdőn-mezőn, hegyen-völgyön át, ami egyáltalán nem volt veszélytelen, ha a csendőrök elkapják őket agyon lövik őket ott helyben. Több hét vergődés után haza jutott.

Otthon azt mondta leszerelték és folytatta az életét ahol abba hagyta, pontosabban elkezdte, ugyanis addig nem élt együtt a feleségével és a fiával. Nagymám amíg a férje messze volt házat épített ide ment haza nagyapám.

Erről is van egy családi történet, azt a telket, ahol a nagyszüleim háza áll a nagyapám szüleitől kapták nászajándékba, azért, hogy oda építkezzenek. Ez szomszédos telek volt a dédszüleimmel, ők azt szerették volna, hogy ha az egyetlen fiúk közel lakik hozzájuk. A nagymamám természetesen nem szeretett volna az anyósáék szomszédságában lakni írt a frontra a nagyapámnak, hogy mi tévő legyen. Mire nagyapám azt válaszolta, Annuska ahova építkezel én odamegyek haza. Azt nem tudom miért, de végül a nagymamám a nászajándékba kapott telket választotta és oda építkezett. Szóval a nagyapám ide ment haza.

itt még friss házasok nagymamám egyszer meglátogatta Rahón, az esküvőjük után

Otthon is maradt 1945 áprilisáig, mikor is kapott egy hivatalos levelet, hogy összeírás miatt a meg kell jelennie a hivatalban. Az egész család kérlelte ne menjen, a nagyapám azt mondta nincs semmi takargatni valója elmegy. Ott a hivatal udvarán már sok férfi várakozott ekkor teherautóra vezényleték őket, aki menekülni próbált azt lelőtték. Budapestre egy gyűjtőpontra vitték őket. Szovjetúnióba tervezték vinni őket málenkij robotra.

A nagymamám veszélyes mentőakcióra szánta el magát, hozzáteszem akkor már félidős terhes volt az apukámmal. Szóval felment Pestre a gyűjtő táborhoz vitt magával bort leitatta az őröket, hogy kiszabadítsa a férjét. Sajnos a mentőakció sikertelen volt és papámat elvitték 4 évre Kijevbe.

Keveset mesélt erről az időkről, annyit tudunk, hogy mindenféle munkákat végeztettek velük és szinte állati sorban tartották őket. Egy olyan barakkban laktak, ahol egy fapriccsen aludtak vagy20-an egy embernek 37 cm hely jutott, ha valaki meg akart álmában fordulni az egész sornak fordulnia kellett. Éhezett, fázott és túl akarta élni, hogy haza jusson. A vöröskereszten keresztül jöttek-mentek levelek, de hosszadalmas volt egy levélváltás. De tudta, hogy időközben megszületett a második fia.

1949-ben jött haza, az sem volt zökkenő mentes, mert 1 hónapig Debrecenben tartották vizsgálati fogságban ugyanis annyira szép volt a kézírása, hogy azt gondolták egy tiszt bujkál a nagyapám neve alatt.

apukám és a bátyja

Az ötvenes években visszatért az élete a régi kerékvágásba, szőlőműveléssel foglakozott, a családi szőlőkkel foglakozott, sokat újra is telepített. Közben megszületett a harmadik fia is. A család élte a dolgos hétköznapokat, mígnem 1960-ban megalakult a TSZ és a szőlőket be kellett adni a közösbe. A nagyapám azt mondta Ő a TSZ-ben sosem fog dolgozni, és elment Sajóbábonyba a vegyigyár építkezésére dolgozni vízvezeték szerelőként. A vízvezeték szerelést még Kijevben a málenkíj robot alatt tanulta ki. Német szakik mellett dolgozott segédként, mivel ügyes gyorsészjárású volt, hamar kitanulta a szakmát. Innentől kezdve mint vízvezeték szerelő dolgozott, évek múlva egy maszeknál dolgozott Gyöngyösön. A főnöke egyszer magához hívta, és azt mondta neki Géza, te művezető vagy embereket kell irányítanod, ehhez muszáj szakmunkás vizsgát tenned. Ekkor már 40 éves is elmúlt a gyerekei már középiskolások voltak. Visszaült a iskolapadba és szakmunkás bizonyítványt szerzett.

a család az ötvenes években

Nyugdíj után is dolgozott, miután 70 éves kora körül a vízvezeték szerelést abbahagyta a falu szélén lévő lakatanyában dolgozott mint kazánfűtő, és a szomszédokhoz eljár ezt azt megszerelni. Csöpögős csapokat, folyós WC tartályokat ilyesmiket, nagy munkákat már nem vállalt. Aztán olyan 80 éves kora körül már ezeket sem vállalta, azt mondta már idős és a modern csapokhoz már nem ért. De a szőlőnkbe még kijárt, még 90 éves korában a húgomék teraszát segített betonozni. Néhány éve a szüleim unszolására eladták a szőlőt és innentől kezdve már csak otthon a házkörül dolgozott. Neki ez volt az élete, mindig dolgozott nem tudott munka nélkül meglenni.

A család volt a legfontosabb dolog az életében, gyerekkoromban sok nagy családi ebéd volt náluk 3 fia és 7 unokája, gyerekkoromban sokat ebédeltünk együtt náluk. Összetoltuk asztalokat és mind együtt ettünk, disznóvágások voltak náluk, karácsonyok, húsvétok. Sok-sok szép emlék. A háború viszontagságairól ritkán mesélt, idősebb korában többet. Mi unokák pedig ittuk minden szavát.

Most, hogy így végig olvastam mit írtam rájöttem ez nem csak a nagyapám története, hanem a nagymamámé is, aki egy rettenthetetlen asszony volt sokszor kellett egyedül helytállnia. Házat építenie, gyereket nevelnie, pénzt keresnie.

Mindig elmondták akárhányszor beszéltünk velük a régi időkről bármilyen nehézség jöhet mindent le lehet küzdeni, de háború ne legyen soha!

a képen az abasári színjátjókör van, a nagymamám is a képen van Ő is játszott még lánykorában. Nagyon szerett volna színésznő lenni.