Norvégia, az egykor szegény tőkehal- és heringhalászok országa, a hetvenes évek elején kezdett elindulni az olaj- és gáznagyhatalommá válás útján, amikor kutatói bámulatos mennyiségű szénhidrogénre bukkantak az Északi-tenger alatt. Az ebből termelt bevételnek köszönhetően az ország azóta Európa egyik sereghajtójából éllovassá vált, ráadásul a világpolitikában is méretét meghazudtoló súllyal képviselteti érdekeit.

Norvégia a világ egyik leggazdagabb állama, a világranglisták élén áll az életszínvonal, a várható élettartam, az általános egészségi állapot és a lakásviszonyok tekintetében is. Gazdasága rendkívül fejlett, nyitott és export-orientált. Még Nyugat-Európához képest is kimagaslóak a bérek, egyedülálló a szociális biztonság.

Mire Norvégia majdnem 400 éves idegen uralom után 1905-ben kivívta függetlenségét, a népesség fele, csaknem egymillió norvég már emigrált. A többségük földműves volt, akik a borzasztó szegénység elől menekültek, mivel zord, csupa hegy szülőföldjüknek mindössze 3%-a művelhető. Ma ugyanannyi norvég származású ember él Észak-Amerikában, mint ahányan Norvégiában vannak.

Akik maradtak, okosan gazdálkodtak. Ha rekordtermést arattak, nem élték fel az egészet, nem pazarolták luxusra, hanem félretettek az elkerülhetetlen nehezebb időkre.

A gazdasági tevékenység ugyanilyen gyakorlatias volt, nagyrészt gazdálkodás, halászat, erdészet, papír- és textilkészítés, áruszállítás.

Norvégiát a 20. században a folyamatos és erőteljes gazdasági növekedés jellemezte. Az állam területének csaknem háromnegyede teljesen terméketlen, gazdasági életében a tenger játssza a legfőbb szerepet. A meleg Golf-áramlat és a hideg parti vizek öve rengeteg halat biztosít (több mint kétszáz halfajta, kagyló és rák él itt. Norvégia még mindig a világ legnagyobb halexportőre. A halászok száma 1950 óta majdnem 80%-kal csökkent, a kifogott hal mennyisége viszont alig.), de a tengerhajózás még a halászatnál is fontosabb bevételi forrás. Említésre méltó, hogy Norvégia - az állandó, bő vízhozamú, nagy esésű folyókra telepített vízerőműveknek köszönhetően – első az egy főre jutó villamosenergia termelésben a világon. Az 1960-as évek vége óta a mélytengeri olajipar kulcsszerepet játszik a norvég gazdaságban.

A norvég kőolajexport története akkor kezdődött, amikor 1969 nyarán egy vállalat hatalmas olajmezőt talált, miután befejezte az utolsó fúrólyukat, és már majdnem feladta a keresést. Az Ekofisk olajmezőn 1971. június 15-én kezdődött a kitermelés, és még most, 45 évvel később is itt található állítólag a legnagyobb kőolajtartalék annak ellenére, hogy azóta Norvégia 51 aktív kőolaj- és földgázmezőt nyitott meg az Északi-tenger norvég kontinentális talapzatán. Az olaj és a gáz adja Norvégia exportjának 47%-át, így messze ezek a legfőbb exportcikkek. Az olaj- és gáziparban összesen kb. 80 000 ember dolgozik, és jelenleg Norvégia az egyik legnagyobb olajexportőr. Stavanger megfelelő kikötője, repülőtere és az olajmezőkhöz való közelsége révén Norvégia olajfővárosa a feltárások kezdete óta.

A kőolaj- és földgázlelőhelyek állami kezelésben vannak, csakúgy, mint a nemzetközi kőolajkonszern, a Statoil részvényeinek 67%-a.

Norvégia érdekeinek érvényesítésére 1972-ben a Storting (parlament) szavazta meg a Statoil létrehozását. A tengerentúlra küldtek embereket az olajipar tanulmányozására, oktatókat bíztak meg a fiatal norvégok képzésével, és a Trondheim Egyetem műszaki fakultása virágzásnak indult.

Negyven év múlva a Statoil Norvégia legnagyobb vállalata, negyven országban közel harmincezer alkalmazottal. Az ország mélytengeri olaj- és gáztechnológiája élenjáró, módszereit és újításait – a „zöld” gázüzemű motoroktól az acélnál erősebb pillesúlyú kábelekig – a világ minden tájára exportálja.

Európában Norvégiának Oroszország a legfőbb ellenlábasa, hiszen a gázüzletágban a norvég vállalatok és a Gazprom között komoly érdekellentétek feszülnek az európai piac felosztásában.

Norvégiában nem a pénz hiánya, hanem a pénzbőség okoz problémákat. Az ország hatalmas olajvagyona pallosként lebeg a gazdaságpolitikusok, közgazdászok feje felett. A szakirodalomban „Dutch disease”-nek (holland betegségnek) nevezik azt a jelenséget, amikor egy nyersanyag túlzott kitermelése elsorvasztja a többi gazdasági szektort. A „betegséget” először az Economist brit hetilap diagnosztizálta 1977-ben Hollandián, ahol a gáz tette ezt a gazdasággal. A nyersanyagból befolyó bevételek ugyanis erősítik az ország devizáját a többi állam fizetőeszközével szemben, drágábbá válik exportra termelni, így az exportra épülő tevékenységek leépülnek.

A norvég kormányzat jelenleg egy több mint 850 milliárd dolláros pénzügyi alapon ül, amelyet az ország olajszektorából befolyó pénzekből finanszíroznak. A pénzt azokra az időkre tartalékolják, amikorra már kitermelték az összes szénhidrogént. Ha ennek a pénznek jelentős részét ráöntenék a norvég gazdaságra, az szinte elnyomna minden vállalkozási kedvet, irgalmatlan magasságokba lökné a béreket. Bár a mindenkori norvég kormányzatok igyekeztek a pénzügyi alap pénzeit felelősen kezelni, a norvég gazdaságra mégis komoly teherként nehezedik ez a hatalmas pénzmennyiség.

Jelenleg Norvégiában a feldolgozóiparban 64 dollár körül van az órabér, ez 35%-kal magasabb, mint Németországban, és 80%-kal több, mint az Egyesült Államokban. Kevés a szakképzett munkaerő, az olajszektor sok embert elszív, s a többi gazdasági szegmensnek bérben is versenyezni kell a szénhidrogénesekkel.

A 2013-ban hivatalba lépett konzervatív kormányzat mindeközben több pénzt szeretne felhasználni az alapból, különösen növekedést elősegítő adócsökkentést, infrastrukturális beruházásokat és kutatási, oktatási projekteket szeretnének megvalósítani. A kormánynak ugyanakkor komolyan egyensúlyoznia kell az elköltésre szánt pénz, illetve az ebből következő magasabb bérek között.

Az olajalapból a mindenkori norvég kormány ugyanakkor évente csak 4%-ot költhet el, vagyis limitált az olajpénzek hatása a norvég gazdaságra.

A hatalmas nyersanyagtartalékkal és –kitermeléssel rendelkező országok közül ugyanakkor Norvégia menedzseli legjobban a befolyó pénzeket. Norvégia olajalapja példaként szolgálhat a többi hasonló alap számára, mert átlátható a befektetési stratégia, etikusak az irányok és mérsékelt kockázat melletti befektetés.

A jövedelemből főleg szociális szolgáltatások formájában juttat az embereknek a kormány, melynek költségvetési többlete van, nem szorul kölcsönre.

Az állam gyakorlatilag ingyenes és elsőrangú oktatást, egészségügyi ellátást és gyermekintézményeket biztosít. Csekély a magánszektorbeli kínálat, és valójában nincs is rá szükség.

Az állami nyugdíj ugyancsak garantált. Még azok a házasságban élők is kaphatnak akár évi harmincezer eurót, akik soha nem dolgoztak. Négyszázezernél többen vannak, akik azt állítják, hogy nem tudnak dolgozni, ők állami rokkantnyugdíjat kapnak. Nem mindegyikük érdemli meg, de az ország megengedheti ezt magának.

Azoknak a norvégoknak, akik dolgoznak, és akik között Svédországot leszámítva a világon a legnagyobb arányban vannak nők, minden közösség biztosít állami óvodát, ahová minden gyermeket fel tudnak venni.

A norvég szülőknek összesen tizenkét hónap fizetett gyermekgondozási szabadság jár, az anya és az apa között megosztva. Norvégia azon kevés ország közé tartozik az elöregedő Európában, ahol nő a születésszám.

Mindezek után talán nem meglepő, hogy az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) életminőségről szóló jelentése, amely szerte a világon felméri az emberek helyzetét és életkörülményeit, 2009-ben Norvégiát tette az első helyre: ott a legjobb élni.

(Egy magyar férfi beszámolója az olajfúró tornyokon zajló munkáról itt olvasható.)