Innentől önálló életre kelt, neverending storyvá nőtte ki magát a dolog, mert jöttek az újabb és újabb utalások, hivatkozások, namégeztmuszájok...és ez tart a mai napig és még tovább. Ameddig eljutottam, megosztom, aztán majd megy kommentbe a folytatás.
Ne legyenek illúziók, nem nyújtok átfogó, rendezett körképet a teljes norvég irodalomról (olyat találtok itt, meg itt, és itt). Csak azokról az írókról és műveikről, akiket/amiket valamilyen szubjektív szempont alapján szimpatikusnak, elolvasásra érdemesnek találtam. Különösen igaz ez a kortársakra, akiket nem mért meg még az idő, illetve nem biztos, hogy az én szempontjaim egybevágnak a szakemberekéivel, és pont a legkiemelkedőbbeket sikerült kipécéznem.
De hát mit is magyarázkodok itt, én választásaim, én szpesölöm.
A norvég és a dán nyelv valójában és eredetileg egymástól eltérő beszédmód volt, mivel a két ország évszázadokon át közös királyságban élt, kultúrájuk központja a dán főváros, a közös király székhelye, Koppenhága volt. A két nyelv lassanként két tájszólássá vált. Az elegáns, irodalmi, hivatali változatot nevezték dánnak, a népi-paraszti nyelvet norvégnak. A szétválás csak a XIX. században következett be, amikor Ibsen és Bjørnson irodalmi használatában önállósult az érvényes norvég nyelv.
Ludvig Holberg (1684-1754)
Ez a Bach frizurás bácsi a nagy muzsikus kortársa volt, mondom ezt azért, hogy el tudjuk helyezni időben (és magyarázatot kapjunk a hasonló hajszerkezetre is).
Norvégiában (Bergenben) született és tanult, de élete túlnyomó részét Koppenhágában töltötte, így a norvégok és a dánok is sajátjuknak tekintik.
Katonaként kezdte, majd egyetemi tanulmányai elvégzése után egyetemi tanári címet szerzett (metafizika, filológia, retorika, történelem). Ő alapította Koppenhága első állandó színházát (azelőtt csak vándorszínészek voltak), ahol néhány évig színigazgató is volt. Főleg színműveket írt (mint vígjátékíró, már életében világhíres volt, „Dán Moliére”-nek nevezték az egész európai irodalmi világban), emellett oktató irányú történeti irodalmat is. Elismert tudóssá vált, több idegen nyelven is beszélt. Könyveinek egy része latin nyelven íródott, többek között az a műve is, amelynek népszerűsége vetekedett komédiái népszerűségével, a Niels Klims (1741). Utóbbit Győrfi József veszprémi prókátor (Pozsony, 1783) fordította latinból magyarra, Klimius Miklósnak föld alatt való útja címmel. 1987-ben reprint kiadásban is megjelent.
Mind tudományos állásaiban, mind irodalmi területen elismerték munkáját. Gazdag ember lett, de minden vagyonát odaadta az államnak, hogy kulturális intézményeket teremtsenek belőle és tanulási lehetőséget biztosítsanak arra vágyó diákoknak. Ezért a tettéért királya bárói rangra emelte.
Tiszteletére írta Grieg a Holberg-szvitet, Bergenben szobra áll és utcát is elneveztek róla,
Kanadában dán bevándorlók várost alapítottak az ő nevével, a Merkúron kráter viseli a nevét.
Klimius Miklósnak föld alatt való útja
Klimius Miklós 1664-ben, tanulmányai végeztével visszatér hazájába. Zsebe üres, így belátja, hogy valamilyen vakmerő cselekedetet kell véghezvinnie ahhoz, hogy megbecsültséget szerezzen, ami előmenetelét biztosíthatja.
A Flöien hegy tetején van egy nagyszájú, mély barlang, ami "lélegzik", elhatározza, hogy leereszkedik bele, hogy megvizsgálja.
A derekára kötött kötél elszakad, és ő csak zuhan és zuhan sokáig, majd lassul a sebessége és lebegni kezd.
A Föld belsejében egy másik világra bukkan, ahol szintén van Nap és bolygók.
Végül egy olyan planétán ér földet, amelyen faemberek élnek.
Megtanulja a nyelvüket és beilleszkedik társadalmukba.
A faemberek lassan, komótosan, megfontoltan gondolkodnak és mozognak. Nem úgy Klimink. De ezt ők nem erényeként könyvelik el, mert szerintük felületes és kapkod. Így a nyelvük megtanulása után nem értelmiségi munkakörbe helyezik (mint ugye hazájában), hanem futárként alkalmazzák, ha már olyan fürge.
Több évet tölt el ebben a státuszban, mialatt megismerkedik minden szokásukkal. Felgyülemlett tapasztalatait meg is osztja velünk az oktatástól kezdve a törvényhozáson át az idősgondozásig.
Két év után pedig elindul feltérképezni a bolygót, amiért a faemberek hálásak, hisz ami neki maximum hónapokba telik, nekik éveket kellene rááldozniuk. Jár országról országra és csupa kifordított dologgal találkozik.
Rengeteg ismeretlen lényre bukkan, megjár mennyet és poklot, mélységeket és magasságokat, számtalan kaland, élmény és megpróbáltatás vár rá, amíg végül, 12 év elteltével visszatér hazájába.
Erről az egész vállalkozásról azonnal Verne jutott eszembe, csak abba gondoljunk azért bele, hogy ez a regény jó 100 évvel az ő művei előtt született.
A nyelvezet archaikus, nagyon kell koncentrálni az olvasott szöveg dekódolásához. A helyesírás annyira eltérő a maitól, hogy az már kifejezetten nehezíti a megértést, néha többszöri újraolvasásra áll csak össze, hogy mi is az a szó, ami teljesen máshogy van feldarabolva, mint ahogy azt mi manapság szoktuk. Aztán sokszor nehéz megkülönböztetni az f és bizonyos s betűket.
Ha végre sikerül, akkor kiderül, hogy egy olyan kettős betű része, amelyet ma már nem használunk. Ha idáig eljutottunk, konstatáljuk, hogy ezt a szót valójában nem is ismerjük, ergo nem értjük. De aztán rááll a szemünk, na meg a történet is beszippant.
Háncsvirág
A Háncsvirág című norvég népmesegyűjtemény meséit Peter Christen Asbjørnsen
és Jørgen Moe jegyezte le a XIX. század derekán.
A norvég mese szóval (eventyr) először a XII. században találkozunk.
Bár a mesék gyökerei messzire nyúlnak vissza, ezeket nem írták le a XIX. század közepéig, mert a művelt körökben azokat nem tartották sokra. Még Holberg is lenézően beszélt róluk. És ez a nézet a német romantikáig nem is változott meg. Jacob és Wilhelm Grimm elkötelezettsége a népi hagyományok iránt azonban fordulatot hozott. Norvégiában Asbjørnsen és Moe követte a Grimm fivérek példáját.
Peter Christen Asbjørnsen (1813–1882) és Jørgen Moe (1812–1885) először iskolás éveikben találkoztak, 13–14 éves korukban. Nagyon jó barátok lettek, vérszövetséget kötöttek és életük végéig tartották a kapcsolatot egymással.
Asbjørnsenből tanár lett, Moe pedig a papi hivatást választotta. Alig töltötte be a 22. évét, Moe máris gyűjteni kezdte szülőfalujában, Ringerikében a meséket. Asbjørnsen hasonló érdeklődéssel fordult a mesék, balladák, énekek felé. Bejárták a vidéket, minden falut és tanyát, a legeldugottabb hegyeken és völgyekben is. Mindent pontosan leírtak, amit elmeséltek nekik, ezeket a szövegeket elküldték egymásnak, kommentálták, kijavították, átírták azokat mindaddig, míg elégedettek nem lettek a nyelvezettel.
Nem volt egyszerű feladat a meséket írásban is visszaadni. Asbjørnsennek és Moenak különböző vidéki nyelvjárásokban mondták el a történeteket, és abban az időben a Norvégiában használatos írott nyelv a dán volt. Norvégot csak a vidéki parasztság használt, azt is szóban.
A történetek addig csupán szájhagyomány útján terjedtek. Asbjørnsen és Moe igyekezett az adott dialektusra jellemző kifejezést meghagyni a szövegben, hogy a mesék minél jobban megőrizhessék a szájhagyomány révén fennmaradt változatokat, de elkerülhetetlen volt bizonyos fokú átdolgozás, mint számos más népek esetében is. Mégis, amikor a mesék megjelentek nyomtatásban, sokan elszörnyedtek Asbjørnsen és Moe túlságosan népies nyelvhasználatán. Úgy vélték durva, és hiányzik belőle a finomság és az elegancia.
Asbjørnsen és Moe gyűjtése kb. 100 mesét tartalmaz, ez kicsivel kevesebb, mint a fele a ma ismert norvég népmeséknek. A mesék jórészt Norvégia délkeleti vidékéről származnak.
Asbjørnsen és Moe mesegyűjteménye a norvég nemzeti romantika klasszikusa lett, és jelentősége messze túlmutat az ország különböző tájain összegyűjtött mesék dokumentálásánál. Nemcsak egy irodalmi alkotás született, de segítette az eligazodást a kor kulturális és szellemi áramlataiban, egy olyan nézőpont kialakulását, amely mind a mai napig releváns Norvégiában, nagy szerepet játszott a norvég nemzeti öntudat kialakulásában.
Asbjørnsen és Moe megpróbálta összeegyeztetni az irodalmi és néprajzi szempontokat a valóság és a képzelet figyelemreméltó szintézisével. Egyrészről a mindennapos küzdelmet a természet erőivel, másrészről az emberek küzdelmét a természetfölötti lényekkel.
Az állattörténetekben természetesen az állatok a főszereplők: vadállatok, vagy házi állatok. A norvég népmesék egyik legjellemzőbb szereplője a medve, a farkas és a róka. A házi állatok közül a macskák, kecskék, csirkék a legnépszerűbbek. Az egyik ilyen kedves mese, amikor három kicsi kecskegida túljár a félelmetes troll eszén.
A legnagyobb csoportot a természetfölötti lényekről, mágikus erőkről szóló történetek teszik ki. Különleges lényekről szólnak, óriásokról, sárkányokról, trollokról, boszorkányokról, és varázserővel megáldott emberekről.
A norvég népmesékre jellemző a realista elbeszélő mód, a király sokban hasonlít a norvég nagygazdához. Az eredeti illusztrációk is ezt a hétköznapi, realista képet erősítették.
Eleinte kisebb füzetecskék jelentek meg, de 1851-ben elkészült a népmesegyűjtemény. A meséket később több neves művész illusztrálta, a legismertebbek talán Erik Werenskiold
és Theodor Kittelsen.
1936-ban jelent meg az a kiadás, amelyben minden meséhez tartozott egy-egy rajz is.
A norvég népmeséket a realista ábrázolás és népi humor jellemzi.
A trollok a természetfölötti lények egy nagy csoportját alkotják, de rajtuk kívül még számos érdekes figurával találkozhatunk a norvég népmesékben, tengeri szörnyekkel, manókkal, szépséges lányoknak látszó troll lányokkal.
A trollok elleni küzdelem legfontosabb figurája Askeladden, a szegény ember legkisebb fia, aki kezdetben haszontalannak tűnik, de mindig kiderül róla, hogy bátor, melegszívű, furfangos legény. Kivárja a kellő pillanatot, és akkor cselekszik, megteszi azt, amire addig senki nem volt képes.
Askeladden, Tyrihans, vagy éppen Lókötő Peik, kedves, barátságos és segítőkész, jótett helyébe ő is jót vár, és egy kis furfanggal túljár a legerősebb troll eszén is.
Brakar mackó szánkázása, a dovrei macska esete jellegzetes norvég környezetben játszódik. A természet mindig is közel állt a norvég emberhez, és ez a mesékben is jól tükröződik. A királykisasszonyt elrabló, zord jegesmedve sem más, mint egy elvarázsolt királyfi, akit csak választottja hűséges szerelme oldhat fel a gonosz tündér átka alól.
Háncsvirág, alias Kari Trestakk, a norvég Hamupipőke, akit gonosz mostohája elűz otthonából. Ő egy harcos Hamupipőke, aki megküzd a maga hercegéért, mondhatni igazi skandináv tudatossággal. Háncsvirág maga keresi meg a hercegét és kitartóan megdolgozik a megérdemelt boldogságért, míg a királyfi az utolsó pillanatig nem ért semmit a történésekből.
A Háncsvirág című válogatás 23 mesét tartalmaz. Askeladden történetek, ismert mesék norvég változatai, humoros, pajkos elbeszélések, történetek. A hétköznapok tanulságairól szól a Mikor a gazda volt a gazdasszony című mese, ahol a férj lenézi a házi munkát, de a végén nagyon pórul jár.
Rengeteg vicces felismerésre juthatunk a könyv által, mint például: nem szabad túl sokat dolgozni, mert az ember megcsúnyul tőle; milyen busás jutalommal járhat az önzetlenség azon speciális formája, ha megsajnálunk egy az út mentén didergő követ; mennyivel praktikusabb, ha az ember jónézki, mintha tele a zsebe.
Henrik Ibsen (1828-1906)
Ibsen a XIX. századi világirodalom legnagyobb drámaírója.
Költő, de elsősorban drámaíró, aki a drámai műfaj különböző változataiban alkotott példamutatót. Legkorábbi művei romantikus hazafias történelmi drámák , majd a középkori emlékeket is felidézve drámai költeményeket írt. Ezután a polgári társadalmat bíráló realista drámára váltott. Ez a realizmus egyre jobban tolódik egyrészt a naturalizmus, de ezzel párhuzamosan a szimbolizmus felé. Életének és íróművészi pályájának alkonyán végső három drámájában az öregkor, a semmibe veszés remekművű színpadi elégiáit alkotja meg.
Elszegényedett polgári család fia. Az apa korán meghal, a fiút nem lehet tovább taníttatni, kereső foglalkozást kell keresni a számára. A gyermekkorától igen értelmesnek bizonyuló és minden iránt érdeklődő fiú elég alkalmasnak látszik a patikusi pályára (a gyógyszerészet akkor még nem számított tudománynak, hanem olyan iparnak, mint a cipész-, kovács- vagy asztalosmesterség).
Érdeklődő, sőt kíváncsi és rendkívül szívós olvasó-tanuló fajta volt. Hamar lett segéd, és elszegődött egy sarkkörön túli, örökös téli hidegben működő kisvárosi patikába.
A felnövő Ibsent minden érdekelte: történelem, természettudomány, irodalom. Még arra is szakított időt, hogy nyelvet tanulhasson. Németül már itt olvasott. Előbb olaszul, majd franciául és némiképp angolul is megtanult.
Olvasmányaitól fellelkesülve verses drámát írt Catilináról, a hajdani római lázadó vezérről. Ibsen már ifjan értett latinul, hiszen a XIX. század első felében még a latin volt az értelmiség nemzetközi nyelve, ezt már a kisiskolákban megtanulták. Ibsen is a latin klasszikusoktól ismerte meg a híres összeesküvőt.
A művet megírta, színpadra valónak vélte, így Bergenbe küldte a kéziratot. A színház lelkes dramaturgja válaszában megírta neki, hogy ez a mű szép irodalmi próbálkozás, de nem színpadra való dráma. Úgy látszik, a művelt és tehetséges szerző nem tudja, milyen is a dráma. Javasolja tehát, hogy tanulja meg, mert megtanulható.
Ibsen megszállottan tanult, tankönyvként forgatta a dramaturgia klasszikusait.
Közben az oda is el-eljutó újságokból megtudta, hogy a városok ifjúsága arról ábrándozik, hogy Norvégia végre elszakad Svédországtól, és egyre többet emlegették a dicsőséges emlékű középkori nemzeti múltat. Most már ő is inkább norvég, hazafias hangú történelmi drámát akart írni.
Amikor később ezek egyikét küldte el Bergenbe, hamarosan értesítették, hogy a bemutató már ki is van tűzve. És ott, a bemutató utáni viharos taps nyilvánvalóvá tette, hogy jó útra lépett. A színház vezetősége felajánlotta, hogy hagyja el a patikát, jöjjön Bergenbe dramaturgnak. Ibsen azonnal leült a színház dramaturgszobájának már rá váró asztalához. Értően válogatta a bemutatható drámákat, és írta a saját további műveit. Darabjának olyan sikere volt, hogy a főváros is átvette. Oda is elutazott a bemutatóra, ott is marasztalták dramaturgnak, onnét se ment vissza Bergenbe.
Kávéházban, az írók asztalánál ismerkedett meg egymással Ibsen és az akkor már széles körben népszerű Bjørnstjerne Bjørnson. Kezdettől fogva vetélytársak voltak.
A fővárosban szatirikus vígjátékokat ír, ami nem is tetszik a közönségnek. Ezért ősztöndíjjal Rómába megy, ahol három évet tölt.
A tehetséges író-költő itt emelkedik világhíressé. Igen gyorsan megtanul olaszul, egy év múlva nemcsak olasz szövegeket fordít norvégra, de norvég szövegeket, verseket is olaszra. Kilép a szűkös nemzeti múltból és nagy világtörténelmi drámát ír: A császár és a Galileait Julianus római császárról. Kitűnő irodalmi mű, feledhetetlen irodalmi alkotás, csak éppen alig előadható: két részben összesen tíz hosszú felvonás. Olvasásra, nem előadásra való. Ezt maga a szerző is belátta.
Ezután írja meg a Peer Gyntöt, ami igen rövid idő alatt világsiker lett.
Ekkor Ibsen hazament. Várta az elismerést. De Norvégia vagy hallgatott, vagy gúnyolódott a szimbólumokkal teljes mesejátékon. Ibsen méltán sértődött meg. Drezdában olyan sikere volt, hogy máris felajánlották neki a dramaturgi állást a híres színházban. Azonnal igent mondott. Otthon egy régi szerelem várta. Gyorsan megnősült és feleségével együtt elutazott, hogy évtizedekig haza se nézzen. Ekkor találta meg igazi drámaformáját. Tulajdonképpen a polgári erkölcs nevében marasztalta el a polgári társadalmat. Nem volt forradalmár lelkű, mint Bjørnson, hanem ítélőbíró. Olyan szigorú kritikus, aki az elvetendő helyett nem tud jobbat ajánlani.
Megírta a Nórát, majd utána a Kísérteteket. Ezek igen hatásosan megalázónak és felháborítónak hirdették a nők helyzetét, a női egyenlőség hiányát. Ezen a férfitársadalom és a nőknek az a többsége, amely nem is akart önálló, egyenrangú lenni a férfiakkal, világszerte felháborodott. A színházakban botrányok törtek ki előadás közben, a sajtó több helyütt is bűncselekménynek tartotta a drámák megírását, s még inkább előadását.
Első fia politikus lett, a független Norvégia előharcosa, később külügyminisztere. Otthon meg is nősült, és meglepő módon Bjørnson lányát vette feleségül.
Az idősödő Ibsen a kései években az öregedés egyre líraibb drámáit adta az irodalomnak.
1899-ben úgy érezte, hogy amit drámában el akart mondani, elmondta. Elbeszélő költeményeket akart írni. A századfordulón agyvérzést kapott, de csak a lábai bénultak meg. Még volt öt éve, írt néhány elbeszélő költeményt. Megérte, hogy Norvégia végre elszakadhatott Svédországtól. A felszabadult haza első külügyminisztere az ő fia volt. Ekkor már osztatlanul ünnepelt költő otthon, író a nagyvilágban. 1906-ban, 78 éves korában halt meg.
Peer Gynt
(Fenti képet ugyanaz a Theodor Kittelsen rajzolta, akinek nevét a Háncsvirág illusztrálásánál említettem már.)
Ibsen több darabjával (Nóra, A vadkacsa, Solness építőmester, Hedda Gabler) találkoztam már korábban különböző aspektusokból (iskolai kötelező, magamtól olvastam, színházban láttam), de a Peer Gynttel még soha. Ezért választottam most ezt a művét.
A Peer Gynt Ibsen ötfelvonásos, népmesei ihletésű drámai költeménye, amit 1867-ben írt. A XX. század folyamán a Peer Gynt lett az író egyik legismertebb műve. Magyar fordításban először 1899-ben adták ki.
A darabot először 1876. február 24-én mutatták be, első magyarországi bemutatója pedig a Magyar Színházban volt, 1917. június 2-án.
Peer Gynt testesíti meg a világhódításra és önkiteljesítésre vágyó polgári individualizmus teljes csődjét.
A mű több síkon mozog egyszerre: a valóságban és a képzeletben; többféle stílus és verselés jellemzi a szöveget. Falusi életkép és látomás, szatirikus jelenetek, paródiák követik egymást; a valóságos szereplők mellett többféleképpen értelmezhető szimbolikus figurák lépnek színre. Mindez nagyon megnehezíti a színpadra állítást. Ennek ellenére a Peer Gynt nagy színházi karriert futott be.
Hazájában olyannyira népszerű, hogy a darab norvégiai helyszíneit összekötő utat Peer Gynt útjának hívják.
A mű központi problémája az individualizmus, a polgári világ új parancsa, a „Légy önmagad!” A darab főhőse Peer Gynt, a naplopó falusi suhanc, aki lélegzetelállító kalandokkal henceg, az erdőben kószál, és szakadatlan vágya az, hogy „önmaga legyen”. Bejárja a világot, s egy életen át igyekszik önmagához eljutni.
A határtalan lehetőségeket kergető Peer a föld alatt lapuló trollok közt tanulja meg a fullasztó végesség aranyszabályát: az életet a félelem kormányozza, s mindaz, ami van, szükségszerű, tehát el kell fogadni. Peer önbálványozásának, mohó becsvágyának színtere Amerika és a gyarmatok. A falusi legényből nagystílű üzletember lett, megfogadta a népmesei alakból szimbólummá növő Nagy Görbe tanácsát: Kerülj! A saját egyéniségétől bódult Peer Gynt szemfényvesztő ügyességgel alkalmazkodik; hajóin egyszerre szállít bálványokat és bibliát, rabszolgákkal is kereskedik, s a korszellemnek megfelelően arannyal akarja megvalósítani elképzelt, csodálatos énjét. Kifosztják, prófétának csap fel az arabok közt, egyre kórosabbra duzzadva, egyre tartalmatlanabbul, és mikor az őrültekházában az elmebetegek az Én császárává koronázzák, a dráma az egyéniségkultusz megsemmisítő bírálatát mondja ki.
Peer Gynt azonban nem tud önmaga lenni. Amikor úgy érzi, hogy célba ért, a Nagy Görbe – a hagyományok, a konvenciók, a társadalmi szabályok, az óvatos kerülőutak, a kényelmes hazugságok megtestesítője – mindig megalkuvásokra, módosításokra kényszeríti. Peer pedig hallgat rá. Mert mindig visszariad a következetességtől; csak azt vállalja, ahonnan még van visszaút. Élete kezdetén anyja, Aase anyó, végén pedig Solvejg, igazi önmagának őszinte szerelme tükrözi, őrzi Peer valódi lényének esszenciáját, csak Solvejg várja élete végén a nagy vándorútról visszatérő, megfáradt embert.
A Peer Gyntben Ibsen a nagyszabású polgáreszmények elsekélyesedésének állít tükröt. Ennek hatását a személyiség értékvesztésében mutatja ki: a hazugságban, az illúziók kergetésében, az ember valódi küldetésétől idegen önzésben és érdekhajhászásban. Aase és Solvejg hűsége, minden megpróbáltatást kiálló szolidaritása jelzi a kiutat e személyiség- és világválságból.
Peer Gyntnek "szakadatlan vágya, hogy önmaga legyen", ám aki nem tud másokért és másokban is élni, az elveszti önmagát.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Súgó