Sohasem voltam a passzív pihenés híve. Pontosabban iskolás koromból még emlékszem olyasmire, hogy végighédereltem, olvastam, tévéztem hétvégéket, és csak a "kész az ebéd" anyai, vagy a természet hívószavára másztam ki a vackomból. Aztán a felnőtté válásommal eltűnt belőlem a lustálkodás képessége, mint csecsemőkből a búvárreflex.

A nyaralásaim is szinte kizárólag trappolósak voltak. Hiábavalóságnak, időpocsékolásnak éreztem volna semmittevéssel tölteni az időt, amikor ehelyett az idegen kultúrákat is falhattam két pofára. Néha becsúszott olyan, hogy fele részben tengerparton töltöttük az időt, de ilyenkor is kihasználtunk minden fakultatív programlehetőséget, mert nem szeretek se a sós tengervízben ázni, se a napon aszalódni.

Ez a 8 éves bőröndből ki - bőröndbe be kapcsolatom/házasságom alatt csak fokozódott, mert akkor már hétvégén sem volt megállás. Pici enyhülést jelentettek a wellness hotelek, de ha belegondolunk abba, hogy 8 év alatt 50 ilyen hazai szállodát látogattunk végig és nem belföld volt a fő csapásirányunk... érzékelhetjük sanyarú sorsom, ahogy egyre messzebb és messzebb kerültem a passzivitástól.

(Persze ez álságos kijelentés, hisz több olyan helyre is eljutottam a világban, ahová az emberek jelentős része élete során egyre sem.)

A helyzet akkor kezdett változni, amikor februáronként, a szervezetünk megcsappant energiatartalékait feltöltendő rászoktunk a télből a nyárba típusú egzotikus utakra (pl. Mauritius, Zanzibár, Bali).

Ekkor kezdett felébredni bennem a nosztalgia és a vágy a semmittevős fetrengés után. És ahogy kikerültem ebből a hajszából, kb. fél évig szinte minden szabadidőm erre áldoztam. A szó szerinti döglésre. Hevertem ki az előző 8 évet.

Azóta a nyaralásaimat már tudatosan így szervezem. Egy hét trapp, egy hét fetrengés. A Balatonnál. Mert közel van, mert édes víz, mert a miénk. És mert imádom.

Meg hát hétvégente is néha. Sokszor. Mert kell. Mert szeretem. És a csajokkal is szimultán, ki-ki a saját vackán. És közben Viberen közösen zengjük a "Dögöljünk együtt" himnuszát.