Véleményem szerint a külsőnk az egyik legfontosabb önkifejezési eszközünk. Mondhat bárki bármit, nem szabad lebecsülni az első benyomás jelentőségét. Így a megjelenésünk az, amivel szavak nélkül is üzenünk, befolyásoljuk, mit gondolnak rólunk mások, megmutatjuk, mit gondolunk mi magunkról.

Nyilván a belső tulajdonságok határoznak meg alapvetően egy embert, de nem elég belsőleg értékesnek lenni, annak is kell látszani. Farmernackóban és tornacsukában nehéz az intellektust sugározni, illetve bármilyen okosakat mondunk is, a velünk szembenállót taszítani fogja a lenőtt, ápolatlan, zsírtól fénylő hajunk és/vagy arcunk, nehezen tud ezektől a zavaró tényezőktől a mondanivalónkra koncentrálni.

A vonzó külső nem pénz, szépség, vagy kor kérdése. Kevés pénzből is lehet ízléses, jól variálható alapruhatárat összerakni, fontos, hogy az elemek passzoljanak az alkatunkhoz, személyiségünkhöz, korunkhoz, és persze egymáshoz.

A hozott anyag jelentőségéhez Coco Chanelt idézném: "Nincs ronda nő, csak lusta."

A kor egy kényes terület, nehéz nem túlzásokba esni bármely irányban, hogy ne tűnjünk tininéninek, de megtartsuk a nőiességünket.

Elém remek példát állított a 200 első randi két szereplője, akik úgy tudták megőrizni vonzó külsejüket túl az ötvenen, hogy felismerhetők maradtak, és nem váltak nevetségessé (jó, tudom, az ő alkatuk ideális, de ha felszalad néhány kiló, akkor sem kell kardunkba dőlni, viszont arra figyeljünk, hogy a megfelelő méretet válasszuk mindenből, különben buggyannak a hurkák, továbbá ne hangsúlyozzuk például testre simuló, feszülős rucikkal a kritikus részeket, hanem inkább leplezzük, illetve tereljük el a tekintetet az előnyösebb testtájak felé).

Az igazi fantasztikum számomra azonban Helen Mirren és Diane Keaton, akik bebizonyítják, hogy fehér hajjal sem kell idős nagymamának kinézni,

illetve tökmindegy hány évesek, mert rendkívül elegánsak és stílusosak most is.

És el is érkeztünk a lényeghez: a stílushoz, ami sokkal fontosabb, mint a divat. A divat ugyanis uniformizál, a stílus viszont egyedivé tesz. Plusz még egy kis Coco Chanel: "A divat változik, a stílus örök." Végül még egy mondás, amit sokszor hangoztatok én is: a divatot diktálni kell, és nem követni.

Persze nem árt egy kis stílusérzék önmagunk fölépítéséhez, de tapasztalatom szerint tanulható ez akkor is, ha valaki nem járt hercegnőképzőbe, nem szívta magába az anyatejjel az öltözködés tudományát. Találkoztam olyannal, aki egyszerű környezetből származott, mégis elegáns, stílusos valaki vált belőle, illetve azzal a jelenséggel is, hogy formálja a környezetét az, aki jó példával jár elöl a külsejét illetően.

Én az elegancia mellett anyai indíttatásra tettem le a voksom. Tinédzser koromban, a Quo vadist olvasva fogalmaztam meg a külsőmmel kapcsolatos elvárásom: én is arbiter elegantiarummá (az elegancia mesterévé) szeretnék válni, mint Petronius. Hogy sikerült-e, döntse el a környezetem.