Sokaktól hallottam, hogy ez a film nem szól semmiről. Semmiről, csak az életről. De nekem az élet nem semmi, nekem az élet minden.

Arra is rájöttem az elmúlt hónapokban, hogy ehhez a filmhez érni kell. Fiatalként nem lehet igazán értékelni. Történnie kell az emberrel olyan dolgoknak, meg kell élni keserű és magasztos pillanatokat ahhoz, hogyha ezek feltűnnek egy filmben, magáénak tudja érezni, tudjon rá rezonálni. Valószínű ezért tetszik nekem annyira, ezért annyira kerek számomra.

Nincs is igazán történet, csak zajlik az élet. Mintha kukkolnánk egy családot. Egy ponton bepottyanunk az életükbe, aztán 12 év múlva elválunk tőlük.

Mégis minden benne van. A szerepeink változása, ahogy gyerekből felnőtt, feleség, majd anya leszünk.

Bele van sűrítve sok emberi hiba, küzdelem, tévedés, tipikus problémák.

Nagyon megdöbbentő, ahogy szempillantás alatt elmúlik 12 év. Így suhan el az életben is. Észrevétlenül. És nekem azért megrázó itt, mert tényleg egy csapat életének jelentős része zajlik le a szemünk előtt. Nem szereplőket cserélnek, nem maszkoskodnak. Az elején furcsa is az ember agyának, át kell állnia, mert ilyet még nem láttunk. Hogy valakinek rövid a haja, a következő jelenetben meg már 10 centivel hosszabb. Ők maguk változnak, öregszenek. És az élet állati igazságtalan. Apán alig látszik az eltelt idő, vagy akár jót is tesz neki, anya meg teljesen leharcolódik.

Nagyon érdekes a jellemek változása, sokrétűsége. Ahogy anya feszül és küzd az elején, minden erejével helyt akar állni és megfelelni. Görcsösen. Eközben apa látszatra egy laza, link, felületes alak. Egy nagyra nőtt kölyök. Viszont valószínű ebből kifolyólag két szóval utat talál a gyerekeihez. Valamire nagyon ráérez velük kapcsolatban. Ösztönösen.

Apával, aki elvileg alkalmatlan mindennapi szülőnek, mert későn érő típus, olyan idilli összhangot és közvetlenséget élnek meg, amit anyával, ha megfeszül sem sikerül kialakítani.

Az egyik kedvenc jelenetem, amikor a gyerekek apánál és a zenész haverjánál alszanak. Apa és fia fekszenek a kanapén és közben zajlik a következő párbeszéd:

- Apa, igazából nincs mágia a világban, ugye? Tudod, tündék meg ilyenek.

- Miért lenne varázsosabb számodra egy tünde, mint egy olyan lény, mint a bálna?

Úgy veszi el tőle az illúziót, hogy ad egy másikat. Gyönyörű.

Később apa világosít fel. Nem felejtette el, milyen volt ő anno ebben a korában, nem felülről próbál nevelni, hanem egyenrangú félként tekint a gyerekeire. Nem álszent, a felvilágosításnál felsorolja a két lehetséges módját a nem kívánt terhesség megelőzésének, és az önmegtartóztatásnál kiemeli, hogy na ez már neki és anyának sem sikerült.

Apa nem merevedett bele a szülői pózba, vele mindenről lehet beszélni. Cikis, kínos dolgokról is. Nem ítélkezik, csak simán elmondja a véleményét, meg azt is, ha ő is volt hasonló helyzetben és rossz döntéseket hozott. Apa ritkán van jelen, de ha ott van, akkor 100 %-osan.

Megjelenik az elvált szülők helyzete közti igazságtalanság is. Könnyű kéthetente hétvégén jó fejnek lenni, a másik szülőnek, aki a napi konfliktusokat kezeli, sokkal nehezebb népszerűnek maradnia.

Van itt még testvérek közti féltékenység, gyerekszerelem, alkoholizmus, családi erőszak, a hol végződik a kompromisszum és hol kezdődik a megalkuvás örök dilemmája, jó és rossz döntéseink…és még sorolhatnám napestig. Mondtam, minden benne van.

Hatalmas vállalkozás. 12 évre összetartani a stábot, szerezni anyagi forrást, és végül mindezt olyan játszi könnyedséggel keretbe foglalni, mintha a technika semmit sem változott volna, holott jól tudjuk, hogy igen, hiszen pont ez az egyik leglátványosabban megjelenő elem a filmben.

Ez tényleg egy igazi korlenyomat, mert ez akkor, ott történt, nem utólag csináltak úgy, mintha.

Én erről a filmről csak szuperlatívuszokat tudok. És ezeket tudnám sorolni hetekig, annyi van benne. Mint ahogy a három óra leteltével is azt éreztem a moziban, hogy nem akarok hazamenni. Csak ott ülni tovább megrendülve és csak nézni és nézni az életet, akárha még egy hétig tartana is, folyamatosan. Imádtam. Nincs rá más szavam.