Azt, hogy mi terelt össze bennünket, korábban már kiveséztük. De arról még nem szóltunk, hogy milyen megdöbbentően jól működünk együtt.

Pedig különbözünk. Korban, gyökereinkben, ízlésünkben, preferenciáinkban. És mégis. Intellektuális, emocionális és női energiáink valami olyan nemes mixcsörré állnak össze, amely nem robbanóelegyet képez, hanem inkább az aranycsináláshoz hasonlít. És mindez teljesen spontán. Mindenki azonnal megtalálja helyét a helyzetben és a feladatban. Nincsenek huzakodások, nincs agyonszervezés. Csak kompromisszumok. Automatikusan. Akárha navigálásra, vagy konyhai tevékenységre rendeződünk. Mindig úgy, hogy ha összeállunk, abból valami nagyszerű születik, egymás és magunk felemelésével. Alkotó energiák szabadulnak fel, együtt nem csak többen, de többek is vagyunk. Minimális erőfeszítéssel és szervezéssel, maximális jókedvvel. Nem tudom sem megmagyarázni, sem megérteni. De rettentően élvezem.

Ez a tény megcsillan közös programjainkon is, de kiteljesedni mindig Ózdon tud, Tünde szüleinél. Amellett, hogy tejben-vajban fürdünk ólinklúzíve, állati jó fejek a szülők. Bármilyen témában értekezünk éppen, mindig ránk tudnak csatlakozni és a saját kis életükből, szűkebb pátriájukból vett, folklorisztikus sztorival színesítik a diskurzust.

Persze azon túl, hogy sáskajárásszerűen kiesszük és -isszuk őket a készleteikből, zseniálisakat programozunk is. Erőltetnénk mindenekelőtt Ózd nevezetességeinek megismerését, de Tünde eddig két kézzel tolta el magától még a gondolatát is annak, hogy szülővárosában bármi naccerű fellelhető.

Viszont csoportnyomásra jövőre végre felcsillanni látszik az ózdi városnézés helyi idegenvezetővel történő abszolválásának lehetősége

De a nincs után lássuk az idei vanokat.

Ózd felé menet útba ejtettük Erdőtelket. Ez a település két dologról nevezetes: itt található a Mikszáth Különös házasságából ismert Buttlerek egykori kastélya a hozzá tartozó parkkal, ami ma arborétumként funkcionál, és innen származik családom apai ága.

Az épület sajnos siralmasan lepusztult, az arborétum viszont gyönyörű. Utunk ezen állomásán rögtön katarzisba botlottunk: egy téglafal boltíves átjáróján belépve hatalmas, virágait már hullatni kezdő, rózsaszínben pompázó japán cseresznyefát pillantottunk meg, alatta a lehullott szirmokból képződött virágszőnyeggel.

Mellette tó kis híddal. 

Olyan szép volt, hogy ennél szebbet talán még Monet sem látott Givernyben (el is neveztem Erdőtelket a hevesi Givernynek). 

Nagyon szép a park, messze felülmúlta a várakozásomat és az emlékeimet.

Szombaton átugrottunk Szlovákiába, Betlérre, az Andrássyak egykori kastélyába. Az idő nem volt túl kedvező, de sem az eső, sem a hideg nem tudta kedvünket szegni. Egy kedves, erőszakos néni jóvoltából magyar nyelvű idegenvezetést is kaptunk.

A kastély eredeti berendezése nagyon impozáns (Vikit idézve: volt ezeknek mindenük). Ami ellenérzést váltott ki bennünk, az Afrikából és Indiából összeharácsolt állat alkatrészek (kitömött elefántfej, esernyőtartónak feldolgozott elefántláb) és a házi kiállítási tárgyként látható múmiák voltak.

A park nagyon szép a mindenféle kis pagodákkal, sztupákkal és miegymással. Sajnos csak kb. felét tudtuk megnézni, mert sietnünk kellett Aggtelekre, a vörös-tói középtúrára. Korábban kicsit húztam a szám az ötlettől, mert minden osztályommal, pasimmal jártam már itt, de most konstatáltam, hogy ezekkel a cseppkövekkel tulajdonképpen képtelenség betelni.

Utolsó délelőtt valahogy nem jól ügyeskedtünk, mert a két étkezés közti szokásos 20 perc szünet valahogy felduzzadt 3 órára, így elmentünk megnézni a szomszéd településen található, Európában szinte egyedülálló, súvadással keletkezett tavat Arlón. Na az elmúlt 10 évben összesen nem találkoztam ennyi kilapított, mumufikálódott matricabékával, mint itt.

Hazatérve elfogyasztottuk grillebédünket, elkészítettük közös fotónkat egyenpólóban a kertben, majd érzékeny búcsút vettünk a szülőktől. 

És persze nem hagytunk bennük kétséget afelől, hogy ha jövőre is igényt tartanak a társaságunkra, csak egy szavukba kerül és jövünk. Annál is inkább, mert maradt jó pár hiányérzetünk. Nem láttuk Aggteleken a hucul lovakat, Betléren a park felső részét és Krasznahorka várát, nem beszélve ugye az ózdi nevezetességekről.

De vannak a tarsolyban új ötletek is, naná (Somoskő vára és a Tisza-tavi Ökocentrum Poroszlón például).

Azt kell még megemlítenem, hogy két visszatérő motívuma volt az idei kalandnak: a medúza és a csillámpóni. Medúza 1: odaúton megálltunk fallaltozni Szilvásváradon, ahol a fagyiárus lány rákívánt egy helyi érdekű csávóra, akit kiszolgált. Karmikus találkozás lehetett, mert a csaj a parfümjéről faggatta a fickót, akinek az illatát csak ő érezte egyedül (Versace Medusa szelektív szaglása van, mint utóbb kiderült). 

Második medúza egy szobor volt Betléren, ehhez hasonló fejjel. 

Végül a barlangban minden második képződmény neve medúza volt, az alakjukra utalva.

Csillámpónit láttunk az ózdi majális bazárjában, majd Aggteleken a kipakolós árusoknál, végül a kalcitkristályoktól csillogó cseppköveket kereszteltük el csillámpóni cseppkőnek. Ment a hülyeség ezerrel, szokás szerint.

Kihagytam valami fontosat? Ha igen, toljátok be kommentbe légyszí.