Múlt héten csöng a mobilom, ismeretlen szám. Felveszem, beleszól egy kedves-lelkes férfihang: szia, Konrád Zoli vagyok. És csönd. És várja a hatást. Mondom: szia...ööö. Nem tudod, ki vagyok-így ő. Általános iskolai osztálytárs és osztálytalálkozó lesz és téged nem találtak, de én emlékeztem az utcátokra, de a házra nem és van egy ismerősöm az utcában, akinek van egy ismerőse a szomszéd utcában, aki tudta hol laknak a szüleid és elmentem és megmondták a számodat. De van egy rossz hírem, a találkozó 2 nap múlva lesz.

Le voltam taglózva és nyűgözve egyben. De nagyon boldog voltam. Imádom a környéket, így nyilván nem véletlen, hogy 10 évnyi újpesti kitérő után visszaköltöztem Újbudára. Az iskolát is imádtam, szigorú volt és erős. Az osztály nagyon homogén, jól szituált, általában több generációs értelmiségi családok ivadékai. A szülők közt volt több orvos, diplomata. Ezek a hasonló gyökerek sokkal nagyobb egységet biztosítottak már zsenge tinédzser korunkban, mint a középiskolában, ahová már az országból mindenhonnan érkeztek, mindenféle közegből és háttérrel, különböző értékrenddel bíró gyerekek. Ez az inhomogenitás korán klikkesedéshez vezetett, így az ottani osztálytársaim iránt nem érzem azt a feltétlen rajongást, mint az általánososokkal kapcsolatban.

2 nap alatt nem tudtam rendesen felkészülni. Minden relikviám a szüleimnél maradt, osztályképek, miegymás. Viszont szerencsére a naplóm, amelyet hetedikes koromban (1980) kezdtem írni, nálam van. Elhatároztam, hogy gyorsan elolvasom és készülök pár szemelvénnyel az osztálytársaknak. Az írás irodalmi értéke elhanyagolható, nem mérném Máraihoz, de még Adrien Molehoz sem (pedig ő ugyanannyi idős volt, mint én, amikor írtam).

A leírások zöme arról szól, hogy aznap épp hányszor nézett rám Horváth Tamás a 8/a-ból, akibe halálosan szerelmes voltam. Ez rajtam kívül nem sokakat hoz lázba, viszont benne van, hogy Zsuzsa barátnőmnek hányadikán volt sérvműtéte, Kriszta barátnőm kibe volt szerelmes, gondoltam, ezek a dolgok már más számára is izgalmasak lehetnek.

A másik, ami nagyon érdekes, hogy az iromány zsengesége ellenére valódi korrajz. Mi még szombaton is jártunk iskolába. Hétfőn nem volt TV adás. Megvolt még a Bartók mozi, ahová rengeteget jártunk (a mozibuziság ezek szerint születési rendellenesség nálam). Olyan filmeket láttunk, mint a Norma Rae. De olyan késéssel például, hogy Sally Field már besöpörte a cannesi, a Globe és az Oscar díját is, amikorra a film hozzánk elért.

Jártunk tánciskolába a MOM-ba. Az egész osztály. És magunk mászkáltunk, nem szülői kísérettel, meg kocsival hurcolászva. Más világ volt.

Arra emlékszik még valaki, hogy az EDDA 1981. január 5-én elutazott turnéra a Szovjetunióba? Vagy, hogy Nyilasi Tibor esküvője 1982. június 5-én volt a Gellért téri házasságkötő teremben? Naugye. És a lemezek még bakelitből voltak és a Budai Ifjúsági Parkba jártunk csápolni, az 1982. augusztus 17-ei koncertre például 30 Ft volt a belépő (jójó oda apukám velem jött, de tisztes távolban tartózkodott, hogy kedvünkre sasolhassuk a helyes, csöves EDDÁ-s srácokat).

És hogy 1980. december 28-án azt írtam, hogy elmentünk a frissen megnyílt Sugárba.

Meg sokszor volt a délutáni programunk őrs- vagy rajgyűlés.

Én lázadó kamasz voltam...a magam módján, ésszerű határok közt mentem a szüleim idegeire. Inkább külsőségeimben. Csöves voltam. Kop(tat)ott szűk farmer, Tisza csuka, favágó ing, szimat szatyor és hosszú, "loncsos" haj. El lehet képzelni, milyen büszkén vonulhattak velem végig az utcán a középosztályból származó szüleim. Anyukám a nagystílű, elegáns dáma, apukám a jóképű, fess fickó, aki fegyveres testületnél dolgozott és rendszeresen felkérték manökennek az új egyenruhák bemutatásakor. Amennyire emlékszem, viszonylag kevés volt a konflikt, jól kezelték ezt a kb. 3 évet.

Egy bizonyos szint alá sosem mentem, iskolai pályafutásomban sem voltak komolyabb zökkenők. Pár slukk cigiben ki is merült a kemény vonal. Ja és kaptam egy intőt, mert megsértettem a szocialista erkölcsöt azzal, hogy a kuka tetején ültem szünetben, nem a padon. De ez már középiskolában volt.

A találkozó remekül sikerült. Mindenki megváltozott, de mégsem. Sikerült megtalálnunk egymásban ugyanazt a kölyköt, akik 33 éve voltunk. Sokat röhögtünk, jó volt emlékezni és utazni kicsit az időben.

És a hangulat érzékeltetéséhez passzoló viccel búcsúzom. De nem hosszú időre. Mert pár hónap múlva újra összejövünk!

Húszéves érettségi találkozóra készül az osztály. Tanakodnak, hol ünnepeljék meg. Egyikük javasolja: Menjünk a Fekete Bikába, ott bomba csinos pincérnők vannak! A többiek buzgón helyeselnek: - Remek ötlet, menjünk!

Harmincéves találkozóra készülnek, ismét gondolkodóba esnek: Hová menjünk, hová menjünk? Egyiküknek eszébe jut: Menjünk a Fekete Bikába, ott hatalmas adagokat szolgálnak fel! Kitűnő ötlet, menjünk!

Negyvenéves találkozó előtt újra töprengenek, hol kéne megünnepelni. Menjünk a Fekete Bikába, ott kímélő ételeket is lehet rendelni! Hogy ez nem jutott eszünkbe! Persze, menjünk oda!

Az ötvenéves találkozó is elérkezik. Hát most hová menjünk? Menjünk a Fekete Bikába, oda kerekes székkel is simán be lehet jutni! Jaj, de jó, menjünk oda!

A hatvanadik évforduló előtt éppúgy tanakodnak. Mit gondoltok, hová menjünk? Menjünk a Fekete Bikába! Hű, de jó, ott még úgysem voltunk soha!