Néha nem értem utólag, hogy keveredtem adott helyzetbe.

Most például olyanról írok, amihez egyáltalán nem értek, se tudásom, se tapasztalatom ezen a téren. De Hajni ránk parancsolt, így beszámolok. Miről? Életem első lekvárjáról. Na ezt sem értem, hogy honnan jött, mert mindig azt hangoztattam, hogy na én tuti soha. Aztán péntek reggel bejött valaki a fodrászatba és jelentette, hogy a sétálóutca következő sarkán rögtönzött piacon olcsó az eper. Erre kattantam be és jött a miértisne érzése. Túrtam receptet a neten és kikérdeztem három profit a környezetemben.

Három dologban voltam biztos: zselésítőt, ízesítőt és tartósítószert nem szeretnék beletenni. A neten kutakodva láttam, hogy a lekvárfőzés is olyan téma, mint a szoptatás meg a gyereknevelés, számtalan iskola létezik. Az egyik azt mondja, főzd megfelelő állag eléréséig. A másik szerint nem szabad túl sokáig, mert karamellizálódik a cukor és elviszi az ízét. Úgyhogy én maradtam az arany középútnál és ezt a receptet követtem.

Annyi eltéréssel, hogy végül a vegyszermentességet anyukám tanácsára elengedtem, mert óva intett a csurig töltős, felfordítós, ezáltal esetlegesen kifolyós, ragacsos, kupakrágyógyulós megoldástól, így végül a rám tukmált nátrium-benzoátból tettem az üvegek tetejére késhegynyit.

Most fellelkesedtem. Izgatja a fantáziám az eper-rebarbara, eper-bodza, eper-bazsalikom kombó is. Meg az édesítés nyírfacukorral. Szerintem jövőre kipróbálom őket. A kört nem tervezem további gyümölcsökre kiterjeszteni. Aztán ki tudja, mit hoz a holnap?

De disznót vágni már tényleg nem fogok a XI. kerület első emeletén. Akkor sem, ha valaki épp hurkatöltő szpesölt szeretne olvasni.