Nem tudom, honnan jött épp most az indíttatás, de ötletem azért van, persze. Az évtizedek óta tartó vonzódás egyik okának neve: Iván.

Tizenhét éves voltam, amikor ott jártam. Harmadik utáni nyáron lehetőség nyílt arra az iskolámban, hogy az egy hónapos szakmai gyakorlat felét ne itthon, hanem Bulgáriában abszolváljuk.

Két hét szülők nélkül idegenben, ráadásul repülhetünk, mindezeket életünkben először. Ki tud ennek ellenállni?

A "szakmai gyakorlat" azért így, idézőjelben értendő. Ugyanis a Szófiában töltött 1 hétből mindössze fél napot időztünk egy gumiipari szakközépiskola laborjában. A maradék időben pedig megnéztük a város nevezetességeit (én még láttam Dimitrovot a mauzóleumában például).

Az iskola koleszában laktunk, ahol megismerkedtünk helyi srácokkal. Össze is gabalyodtunk velük rendesen.

Aztán a második héten irány a Fekete-tenger (Csornoje more), a Napos part (Szlncsev brjag), Várna, Burgasz, Neszebár.

Minden részletre persze nem emlékszem, de két dolog biztos: Ivánnal még 3 évig leveleztünk és Bulgária úgy égett bele mélyen a tudatomba, mint egy olyan nagyszerű hely, amelyet még mindenképp látnom kell újra életem folyamán.

És most visszatérek… 30 év után.

Végiggondolva, alig tudok valamit az országról. Olyanok jutnak eszembe, mint sopszka saláta vagy rózsaolaj. Nevezetességeiről még csak-csak, de se egy híres írót, se festőt, se zeneszerzőt nem tudok mondani. Készülnöm kell nagyon.

Első lépésként előbányásztam a régi, ott készült fotókat. És mellettük megtaláltam Iván leveleit és fényképeit.

Sajnos az oroszom olyan szintre apadt, hogy a cirill betűket már olvasni is csak döcögve tudom, nem hogy megérteni. De egyik kolléganőm második anyanyelve orosz, így megkértem, fordítsa le nekem őket. Jót kacagott a macskakaparáson és a nyelvtudás hiányosságain. De még így is átjöttek olyan bájos fordulatok, mint hogy „itt vagyok a tengernél és rád gondolok”, vagy „éjszaka van, a kollégiumban mindenki alszik, én meg neked írok”. És hívott, látogassam meg, lakhatok náluk.

Az is kiderült, amire már nem is emlékeztem, hogy Iván rögbizett (hát igen, a sportolók mindig gyengéim voltak. Akadt a hálóba anno hokis és bodybuilder is.)

Ja és tanult angolul. Ez meg azért fontos, mert elhatároztam, megpróbálom felvenni vele a kapcsolatot.

Ami még érdekes, hogy hozzánk akkoriban kezdett betörni az informatika. Ma meg már pár kattintással megtaláltam a várost, ahol lakott. Goce Delcsevet, ami egy macedón szabadsághősről kapta a nevét. Tovább megyek: az utcájukra is rábukkantam egy térképen.

Először Fészen próbálkoztam, de ez sajnos nem vezetett eredményre. Így maradt a levél. Írtam a gyerekkori címére. Hátha. Az én szüleim is ugyanott laknak 41 éve.

Meglátjuk, mi lesz. Hisz a sors, a gondviselés néha csuda dolgokat produkál.