Ezüstszombat párás reggelén, amíg a népek egymást tiporták az ajándékokért folytatott elkeseredett küzdelemben, mi inkább elvonultunk kulturális magaslatokba.

Szó szerint, mert a zöldellő (nem normális az idő) domboldalt megmászva a Kiscelli Múzeumban indítottunk.

Korán érkeztünk, így feltérképeztük az udvar minden zegét és zugát.

Jövetelünk valódi célja azonban a Holttest az utazókosárban - A Mágnás Elza-rejtély című kiállítás volt. 1914 januárjában egy meztelen, fiatal női holttestet rejtő utazóládát találtak a mai Bem-rakparton. Kilétére, gyilkosaira viszonylag hamar fény derült, és mai szemmel nézve rekordsebességgel megszületett az ítéletük is. Ami miatt az egész sztori érdekes és elgondolkodtató, hogy egy egyszerű, alacsony sorból érkezett nőnek milyen kiugrási lehetőségei voltak 100 éve a fővárosban, továbbá az akkoriban születő bulvársajtó működését is megismerhetjük a bűneseten keresztül (érdekes cikk a témáról itt).

Hogy miért épp ez a múzeum ad otthont a tárlatnak, az kiderül a helyszínen. Külön érdekesség még, hogy a kiállítást az újonnan megnyitott kiállítóteremben, a templom északi és déli toronyszobájában rendezték be. Január 10-ig látogatható.

Elindítottak egy blogot is a téma kapcsán, ahol további érdekességeket olvashatunk.

És még mindig „van másik”: készült egy film is Elzáról Félvilág címmel, Kovács Patrícia főszereplésével. A kritikák áradoznak róla (remek a századfordulós hangulat, kiválóak a színészek, gyönyörű szépiaszerűek a képek).

Akit érdekel, megnézheti december 30-án a Dunán, 21:25-kor.

Következő utunk a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeumba vezetett. Itt megtekintettük a Gendzsi herceg nyomában – Japán képen és írásban című kiállítást. De persze csak az udvar felfedezése után.

Gendzsi herceg a XI. századi, Heian-kori japán császári udvar egyik nemes hölgyének, Muraszakinak a hőse, aki csaknem ezer éve alkotta meg a világirodalom első és egyik legjelentősebb regényfolyamát, amelyet sokan ma is a klasszikus japán irodalom csúcsteljesítményének tartanak. A Gendzsi monogatari főszereplőjének, a japán császár fiának szerelmi életén keresztül, 54 fejezetben részletesen bemutatja a korabeli nemesség szokásait és életét, ami még évszázadokkal születése után is az illem útmutatója volt az arisztokrácia körében. Az éles eszű, jóképű, figyelmes és nagylelkű herceg halhatatlan férfiideál, akinek alakját és történeteit szinte kivétel nélkül mindenki ismeri a szigetországban. (Gendzsi reális megítéléséhez azért hozzátartozik, hogy lépten-nyomon „romantikus” kalandokba keveredik, kvázi bárkivel, nemre, korra, rokonsági fokra való tekintet nélkül.)

A kiállítás célja, hogy érzékeltesse a regény folyamatos jelenlétét Japán kultúrájában. A herceg kalandjait különböző korokból származó alkotásokon keresztül mutatja be.

Láttunk rókatündér szobrot, megismerkedtünk a fukimuki-jataival, azaz a szél által lefújt tető perspektívával, amelynél mint egy óriás, aki leemelte picinyke japánkák apró házikóinak tetejét, felülről lesünk be otthonaikba.

Újdonságként szolgált az illatok élvezetének szertartása, továbbá játékaik, mint az a párkereső, ahol a kagylók héjait kettévették, belülről kifestették Gendzsi kalandjait ábrázoló képekkel, aztán meg kellett keresni az összetartozó párokat. Nem is elsősorban a bennük ábrázolt jelenet, hanem a külső mintázat alapján.

Vagy ott a Gendzsi-kó, az öt illat élvezetén alapuló illatceremónia, amely valójában egy illatfelismerő verseny.

A tájékoztató feliratok elég bután, térd-, de sokszor bokamagasságban vannak elhelyezve, viszont erre tekintettel papírpuffokat lehet igénybe venni elolvasásukhoz, illetve azon leporelló tanulmányozásához, amelynek lapjain Gendzsi élete elevenedik meg a már említett fukimuki-jatai technikával ábrázolva.

A teremfelügyelő nénik csakúgy, mint Elzánál, itt is értékelték lelkes érdeklődésünket és további adalékokkal, sztorikkal gazdagították a látottakat számunkra.

Végső állomásunk a Nemzeti Múzeumban található Hemző Károly emlékkiállítás volt. Bevallom, én őt önálló jogon nem ismertem, csak a Lajos Mari – Hemző Károly összefüggésben. Kiderült, hogy alapvetően sportfotós volt, ami az 50-es évekbeli fotótechnikával azért nem volt kis teljesítmény.

A tárlat végigvezet egész életén, a folyamatosan jelen lévő városfényképezéstől, a lovakon át, az ételfotókig.

Utóbbi két kiállítás tavaszig nyitva lesz, ajánlom mindhármat mindenkinek. Mi egy pillanatig sem bántuk meg, hogy a tumultus helyett az elmélyedést választottuk.