Az idei eperszezont a kevés napfény és a sok eső jellemezte. Ráadásul „szétértek” egymástól a növények. Nehéz volt őket egy időben, azonos érettségi szinten, jó áron, egy helyre terelni. Nem is mindig sikerült. De hát innen szép nyerni.

Ebben az évben a lekvárokra helyeztem a hangsúlyt, a tavaly elindított vonal finomítására és cifrázására. Olyannyira tűkön ültem, hogy már a szezon elején megkezdtem a befőzést az aranyárú, ámde akkor még kiváló minőségű alapanyagból. Utólag ez kifejezetten jó döntésnek bizonyult, mivel az árak nem lettek annyival alacsonyabbak később sem, mint amennyire romlott (vízízűsödött) a gyümölcs minősége.

Készítettem lekvárt bazsalikommal, amiből azt a tapasztalatot gyűjtöttem, hogy fölösleges az eperrel együtt főzni, mert elveszti az ízét, a késztermékbe kell a friss leveleket beleollózni.

Aztán jött a rebarbara, amivel sikerült egy kellemesen savanykás kombót összehoznom.

A legtöbb fejtörést a bodzás változat okozta. Első probléma a virágok beszerzése. A környezetemben csak kipufogógázos és tetves egyedekkel találkoztam, de szerencsére sikerült több forrásból is használható növényekre szert tennem. Következő dilemma a mossuk-ne mossuk, majd jött az áztassuk-ne áztassuk, hagyjuk-e benne a virágokat a kész lekvárban vagy sem kérdéskör. A mosást hamar elvetettem, mert nem akartam az értékes virágport kanalizálni. Első kísérletként belecsipkedtem a szirmokat az epres szirupba. Az íz kellően intenzív lett, de nem tetszett a késztermékben lévő virágokra harapás élménye.

Következő lépésben gézbe csomagoltam a kis csokrot és merítéses módszert alkalmaztam a főzés teljes idejére. Számomra ez lett az ideális megoldás.

De újabb kérdéssel szembesültem: megmaradt egy kis pakk, amit nem volt szívem kidobni, tekintettel a beszerzés körülményes voltára és a benne rejlő csodás aromára. Ezért gondoltam egy merészet, nejlonzacskóba csúsztattam és beraktam a fagyasztóba. Majd hetekkel később, amikor már nem számítottam rá, mégis befutott egy adag szezon utáni eper, a kis csomagot –fagyott állapotban- a rotyogó lekvárba merítve, sikerült ugyanazt az ízhatást elérnem, mint amit fagyasztás előtt.

A kísérletsorozat végére belőttem az ideális arányokat és főzési időt is: nálam a 30 dkg cukor/1 kg gyümölcs koncentráció és a ¾ órás rotyogtatás lett a nyerő. Természetesen zselésítő továbbra sem jöhet szóba, viszont a tartósítószer helyett kipróbáltam a fejre állítást.

Megemlítenék még két kellemes desszertet is: a korábban már taglalt panna cotta epres-fehércsokis változatát Stahl Judittól

és az Eton mess-t, ezt a kupis, összevissza, habcsókos-tejszínes-epres nyalánkságot Vrábel Krisztinától.

Remélem, sikerült kedvet csinálnom ahhoz, hogy felvegyétek valamelyik eperkedést a jövőre elkészítendők listájára. És persze én is várom a tőletek érkező inspirációt jövő éves terveimhez.