Ha szóba kerül valahol Modigliani neve, mindig összefacsarodik a szívem. A jóképű, tehetséges művészé, akinek életét felőrölte tüdő- és szenvedélybetegsége,

és tragikus szerelme: várandós felesége Modi halálának másnapján kivetette magát az ablakon fájdalmában

(közös sírjuk Párizsban, a Père-Lachaise temetőben található).

Hogy ezek vertek-e mélyen gyökeret bennem, vagy a kecses, hattyúnyakú nők képe fogott meg már nagyon korán, nem tudom, de ha valaki említi a nevét, automatikusan rávágom: szeretem.

Műveivel egyszer, 2003-ban találkoztam itthon, a Zsidó Múzeumban. De az a kiállítás annak iskolapéldájaként maradt meg az emlékezetemben, mint amikor egy húzónévvel becsábítanak, aztán egy-két képén kívül nem láthatok mást, csak a többé-kevésbé ismert "és barátai"-nak alkotásait.

Tehát miután Modigliani régóta szívügyem, rettentő boldog voltam, hogy végre önálló tárlatot kapott nálunk.

A nyár első felének legvisszataszítóbb szombat reggelén, amikor ömlött az eső, a Moszkván pedig vízszintesre fújta a szél a szökőkút vízsugarát, a paplan alatti hencsergést múzeumlátogatásra cseréltük. Bíztam benne, hogy a városban nem sokan leszünk ezzel így, de józanul belegondolva ez irracionális kívánság volt, hisz főszezon van, a Galéria pedig két rendkívüli tárlattal csalogat.

Az mindenesetre jó döntésnek bizonyult, hogy nyitásra érkeztünk, mert így minimális sorban állás után és még könnyedén odafértünk minden műtárgyhoz.

A kiállítás nagyon színvonalas (és barátai képeinek aránya optimális).

Nagyon örültem a szobrainak,

mert eleve kevés van belőlük, hisz tüdőbetegsége miatt csak rövid ideig tudott ilyen komoly fizikai igénybevétellel járó tevékenységet folytatni.

Rendkívül szemléletes továbbá az a fal, ami kortársaival, művészbarátaival való kapcsolatrendszerét mutatja be.

Kiemelném még a lányával készült interjút, ami egy olyan ember megrázó vallomása, aki két éves korában elvesztette mindkét szülőjét és a testvérét is, így csupán a kutatásaiból származó információk alapján tud róluk képet alkotni.

A nekem leginkább tetsző Modi kép is csak ebben a portréfilmben villan fel pár pillanatra, élőben sajnos nem látható.

Ha valaki szeretné jobban megismerni a festő életét, nézze meg az Andy Garcia főszereplésével készült filmet is.

Rendíthetetlen lelkesedésünk és kitartásunk bizonyítéka, hogy a rendkívül cudar idő ellenére tovább mentünk a Műcsarnokba. Az itteni látogatás több bosszúsággal indult: a szakadó esős, hideg idő ellenére zárva volt a ruhatár, illetve úgy tűnt, nem voltak felkészülve arra, hogy ekkora érdeklődés fogja övezni a kiállítást, így a speciális szemüvegek korlátos számából adódóan káosz alakult ki a kinek van, kinek nincs, ki kinek adja tovább problematika mentén.

Nagyon szeretem ezeket a régi sztereo képeket. Lenyűgöz, hogy a fotózás hajnalán, szinte annak feltalálásával egy időben már foglalkoztatta az embereket a térélmény érzékeltetésének gondolata (a technikáról olvashatunk itt, itt és itt). Nem beszélve a képek témájáról. A régi Budapestről, ahol még nem dübörögtek autók, ahol hosszúszoknyás, kalapos hölgyek korzóztak, vagy ültek a csipkés babakocsik mellett a parkokban, idilli hangulatot árasztva.

És itt félbeszakad a beszámoló, mint ahogy a túránk is. Az akaraterőnket kora délutánra felőrölte a hideg és a bőrig ázás, ezért a „vissza a paplan alá” mellett döntöttünk. A kitűzött penzumot nem tudtuk maradéktalanul teljesíteni, így a hiány pótlása egy későbbi szpesöl témájául fog szolgálni.