Tekintélyes mennyiségű olvasmányélményem egyetlen területen nem tett rám mély benyomást, és az a norvég gasztronómia. A beszámolók nagyjából kimerültek a következő néhány ételben: hot dog (Pølse med brød, azaz pölsze), sült-főtt halak főtt krumplival, vörös áfonya szósszal illetve vaj- vagy barnamártással, virslicske/kolbászka minden alkalomra, tejszínhabbal lazított tejberizs és karamell puding. (Ezek azért durva leegyszerűsítések persze, így aki kimerítőbb és részletesebb beszámolókat igényel, további érdekességeket találhat itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt.)

Az étkezési szokások is eltérőek a miénktől. A norvégok napközben szendvicseznek, esetleg este esznek meleg ételt, amelyek zöme félkész mirelit. A gyerekek az óvodában otthonról viszik a reggelit, maximum 1-2 alkalommal kapnak főtt ételt hetente, már ahol egyáltalán. Ebédre kenyeret kapnak valamilyen kencével, ami gyakran hal alapú.

És ott van még a barna sajt, a brunost, amiről a magyarok állítólag a mi csokoládés mesesajtunkra asszociálnak.

A brunost nem csokis, viszont karamellás, édes és krémes. Ennek oka, hogy addig főzik a tejsavót, a kecsketejet és a tejszínt, ameddig a tejcukor meg nem karamellizálódik benne, ettől van a színe is.

Plusz cukorral és tejszínnel összekeverve kapják a primet, a barnasajt kenhető verzióját.

A norvégok - gyerektől felnőttig- nagy brunost fogyasztók. Évente 12 millió kilót gyártanak belőle, és átlagosan 4 kilót esznek meg fejenként.

Nem lehet teljes a beszámoló a lutefisk említése nélkül. A tömény lúgoldatban áztatott, kimosott és főtt hal büdös, mint egy érett camembert és remeg, mint a kocsonya.

A legenda szerint a 15. században egy család egész télre elraktározott szárított tőkehalára (a szárított hal akár évekig eláll, fontos táplálékként szolgált szezonon kívül is) ráégett a faépítmény, amely meg is ázott, és az így képződő hamulúgban ázott halat voltak kénytelenek jobb híján elfogyasztani.

Egy másik történet szerint a viking hajósokat próbálta halkészleteik belúgozásával megmérgeztetni Szent Patrik, de a vikingek ahelyett, hogy meghaltak volna, vidáman elfogyasztották a lúgos halat.

A szárított tőkehalat 3-5 napig, naponta kétszer váltott, 10 fok alatti vízben, majd erős lúgoldatban (a nyírfahamu és a mosószóda (Na₂CO₃) keverékét tartják a legjobbnak, de mosószóda és oltott mész (Ca(OH)₂) keveréke, vagy lúgkő (NaOH) is használatosak) áztatják, pár napig-hétig. Az erősen lúgos oldat a fehérjeláncokat gyengíti és feltölti, így alakul ki a hal eredeti térfogatánál nagyobb, zselatinos képlet. Fontos, hogy az áztatás a halban található zsír elszappanosodása előtt befejeződjön, de mivel a folyamat ideje a hal minőségétől függ, a lutefisk a mai napig kézimunkával, személyes felügyelettel készül. Végül kimossák belőle a reakcióba nem lépett maradék lúgot, így a végtermék pH-értéke 10,5-11 körül lesz.

A jó lutefisk „illata” nem lehet túl erős, és állaga ugyan kocsonyás, de a húsnak egy darabban és ruganyosnak kell lennie.

A norvégokat is megosztja ez a fogás, amelyet elsősorban a karácsonyi vacsora részeként fogyasztanak.

Végül ismerkedjünk meg az aquavittel is, ami a norvégok nemzeti itala. A legendárium szerint az aquavit szeszesitalként egy hajóúton született, a norvég tengerészek legnagyobb meglepetésére. Norvégiából szállították tölgyfahordóban a gyógynedűt Ausztráliába, és amikor a hajó kikötött, a hordókból különleges ízű alkoholt lehetett csapolni. Az állandó mozgás, a nagy páratartalom és a változó hőmérséklet ugyanis gyors erjedésre serkentette a folyadék összetevőit. A mai napig hordókkal megrakott hajók indulnak útnak Norvégiából Ausztráliába, majd vissza, hogy a nagy utat megjárt nedű végül az ünnepi asztalra kerülhessen.

Manapság gabonából vagy burgonyából előállított, jellemzően köménnyel és kaporral fűszerezett alkoholos italként ismert, elsősorban Skandináviában és Németország északi részén. Neve a latin aqua vitae (az élet vize) kifejezésből ered.

Észak-Európában már a középkor óta készítik, kezdetben tisztán gyógyászati alkalmazásra állították elő, elixírként. A legkorábbi írásos emlék 1531-ből származik, amikor Norvégiából egy római katolikus érsek csomagot küldött Dániában élő barátjának, benne egy kis „éltetővízzel”. Az üvegcsére pedig ráírta: mindenfajta betegségre, külsőleg és belsőleg is alkalmazható.

A Linie Aquavit elkészítésének módja több mint 200 éves hagyományokra tekint vissza. Az ital alapját burgonyából kisüsti lepárlással nyert párlat adja, amelyet különböző gyógynövények és fűszerek kombinációjával gazdagítanak. A párlatba áztatott növények közül az ánizs és a kömény dominál. Ezt követően a friss párlatot spanyol sherrys hordókba öntik, majd egy hajóra felpakolva körbeutaztatják a tengeren. A hordó és a tengeri levegő adta zamatok gazdagon beivódnak az italba, így nyerve el tökéletes karakterét.

Szóval nem akadtam olyan norvég előételre vagy főfogásra, ami miatt fakanalat ragadtam volna. Találtam viszont négy kedvemre való süti receptet, amelyeket ki is próbáltam.

A Skolebrødot reggelire készítettem el. Ez egy kelt tésztás buci, aminek a tetején kialakított kis fészekbe vanília puding van ültetve, majd a megsült tésztát cukormázzal vonjuk be és meghintjük kókuszreszelékkel.

Ezután következett a Norvég almatorta, ami nagyon egyszerű és nagyon finom. A recept ugyan nem írja, de én készítettem hozzá vanília öntetet Oetkeréktől, ami kifejezetten javára vált.

A legtöbbet a Verdens bestével, azaz a világ legjobb süteményével küzdöttem, mert a recepttel több ponton is problémáim voltak. Nem volt megadva a tepsi mérete, a sütési idő, a krém kifolyt a két lap közül. De második sütésre sikerült megtalálnom az ideális körülményeket (24x34 cm-es tepsi, 170 ^oC-on 20-25 percig sütve; a habba porcukrot tettem és nem kristályt) és a tuti krémet. Ő az.

Tejjel összeöntve pár percig kell kevertetni és már kész is.

Annyira príma az íze és az állaga, hogy vétek bármi további erőfeszítést tenni és mással kísérletezni.

Hogy a világ legjobb sütije lenne, na az azért barokkos túlzás. De tény, hogy nagyon finom.

Hezitáltam, hogy 30 ^oC-ban nekiálljak-e Pepperkakét sütni és karácsonyi körülményeket imitálni, de végül rászántam magam.

A Pepperkake a mi mézeskalácsunkra emlékeztető fűszeres aprósütemény, aminek tésztájából karácsonykor házikót is építenek, a gyerekek díszítik fel őket és szinte minden helységben versenyt hirdetnek annak eldöntésére, hogy kié lett a legszebb.

Mindent a leírtak szerint csináltam, bár kardamomért el kellett zarándokolnom az Ázsia boltba. A receptet feleztem, így is rengeteg lett belőle.

A tésztája nagyon lágy és ragadós, de hűtés után szépen formázhatóvá válik. Szerettem vele dolgozni, bár a cukros díszítést még gyakorolni kell. Finom puha és jól el van találva benne a fűszerek egyensúlya.

Mindegyik elkészítését szívből ajánlom. Aztán ha majd sikerült megkóstolnom a fent felsorolt ételek bármelyikét, arról is be fogok számolni. Természetesen.