A XVIII. századig a térképek rajzolói a Föld déli részére egészen a déli mérsékelt égövig terjedő nagy szárazföldet képzeltek el, egy olyan elmélet alapján, amely szerint az északi kontinenseket délen valaminek ellensúlyoznia kell. Ezt a földrészt Terra Australisnak, déli földnek nevezték, felkutatására számos expedíció indult.
Az 1890-es évek táján az Északi-sarkvidék a 83,5 fokos szélességnél északabbra ismeretlen volt, csak annyit tudtak, hogy ezen a szélességen lassan mozgó jég borítja az óceánt, de egyesek azt feltételezték, hogy a sark maga jégmentes és jól hajózható, mások szerint szárazföld, vagy legalábbis szigetvilág övezi Földünk legészakibb pontját.
Fridtjof Nansen (1861-1930)
Az Oslo melletti Store Froenban született 1861-ben jómódú családban. Szülei már gyerekkorától támogatták érdeklődését a természettudományok iránt.
Apja vallásos ügyvéd volt, aki szigorú erkölcsi elveit és kötelességtudását fiába is belenevelte. Katonacsaládból származó anyja fizikai neveléséről gondoskodott: Nansen többször nyert bajnokságot síelésben és 18 évesen világrekordot állított fel az egymérföldes korcsolyázásban. Ragyogó matematikus és fizikus volt, de az egyetemen inkább a zoológiát választotta, mert így több időt tölthetett a természetben.
A Kristianiai (a mai Oslói) Egyetemen végzett 1882-ben, s első nagyobb útját még ugyanabban az évben tette meg a Jeges-tengeren. Ettől kezdve nem tudott szabadulni észak vonzásától.
Híres expedíciója 1888-ban indult, amelynek során öt társával együtt elsőként szelte át síléccel Grönland addig ismeretlen belsejét.
1887-ben tervezte el a grönlandi kalandot. Mivel anyagi támogatást nem kapott, maga állította össze az utazáshoz szükséges eszközöket. 1888 májusában hajóztak ki, és Edinburg érintésével Izlandra tartottak. Itt átszálltak a Jason nevű gőzhajóra, ami partra tette őket Grönlandon. Már a kikötés is nehézségekbe ütközött, csónakjukkal az alig pár km-es utat tíz nap alatt tették meg, közben a jégtáblák között elsodródtak 500 km-re a parttól. Miután visszaeveztek, megkezdték útjukat a szárazföldön kelet-nyugati irányban. A hattagú expedíció 45 fokos faggyal küzdött meg, 3000 méter magas hegyeken vágta át magát, míg megérkezett a tengerhez. Októberben érték el Godthab kikötőjét és itt is teleltek át. Nansen az időt azzal múlatta, hogy Grönland természetrajzát és az eszkimó őslakosság életmódját tanulmányozta.
1889. május 30-ai hazatérésekor nemzete hősként fogadta kiemelkedő teljesítményt nyújtó fiát. A népünnepélyen részt vett az akkor tizenhét éves gimnazista, későbbi híres sarkkutató, a Déli-sark felfedezője, Roald Amundsen is.
Nansen a következő négy évben az oslói Zoológiai Intézet kurátora volt.
Grönlandi élményeit 2 könyvben örökítette meg. Úti beszámolóinak fordításai keltették fel az érdeklődést Közép-Európában a síelés iránt.
Következő, 1893. július 22-én induló expedíciójával azt akarta bebizonyítani, hogy az Északi-tengeren a jeget egy áramlat szállítja keletről nyugatra, és az megközelíti az Északi-sarkot. Terve az volt, hogy Szibéria fölött északra hajózik, majd a jégbe fagyott hajó fedélzetén várja ki, amíg az közel sodródik a pólushoz.
A Fram (Előre) a kor legjobb bálnavadászhajó építőjénél, Colin Archernél készült, aki úgy tervezte meg a jármű szerkezetét, hogy a megfagyó jég nyomása ne összeroppantsa, hanem mintegy a jégtábla hátára emelje a hajót. Viszonylag kicsi, de erős, extrém módon szigetelt, vitorlával és motorral egyaránt felszerelt hajóra volt szükség, amelyben a mindössze 12 fős válogatott legénység utazott.
A Fram nem csak szuperszigetelt és légtömör kialakítású volt, de szélenergiával termelt elektromossággal is rendelkezett (1893-ban!). Nansen a hajót úgy terveztette, hogy a befagyott Északi-tengeren akár öt-hat évig vesztegelve túléljék a telet. Tekintve, hogy ennyi ideig nem lehet hagyományos módon fűteni egy szokványos hajót, csakis rendkívüli megoldások jöhettek szóba.
Nansen semmit nem bízott a véletlenre, minden eshetőségre felkészült. Válogatott legénységgel, tudományos alapossággal kialakított étrenddel és felszereléssel vágott neki a hosszú és kalandos útnak.
Mivel az áramlatok meglehetősen lassúnak és szeszélyesnek bizonyultak, 18 hónap elteltével Nansen és egy társa elhagyta a hajót, és kutyákkal valamint 3 szánnal, sátrakkal és kajakokkal felszerelkezve nekivágtak a pólusnak.
A terv szerint a hátralevő 660 km-t 50 nap alatt kellett volna megtenniük, naponta átlagosan 13 km-t haladva. Kezdetben sikerült is tartani az ütemet, sőt naponta 17 km-t is meg tudtak tenni a dermesztő, gyakran mínusz 40°C-os hidegben, azonban a felszín egyre egyenetlenebb lett, ami nagyon lelassította a haladást.
A kutyák a felszereléseket tartalmazó szánokat vontatták, a két bátor felfedező sítalpakon haladt előre, és 1895. április 7-én az északi szélesség 86°13,6′ fokáig jutottak el, ahol tábort vertek. Az elfagyott végtagok és fogyatkozó élelmiszer tartalékok miatt ez volt az a pont, ahol úgy döntöttek, hogy visszafordulnak, ráadásul egy déli áramlat elkezdte őket visszafelé sodorni a céltól, esélytelenné téve, hogy elérjék a sarkot.
Huszonhárom nap alatt több mint 200 kilométert megtéve minden addiginál közelebb jutottak a pólushoz.
Mivel a visszatérés a jégbe zárt hajó kiszámíthatatlan irányú sodródása miatt nem volt lehetséges, a szánokkal és kajakokkal magukra utalva kellett visszajutniuk az északi-sarki úszó jégmezőről.
Ekkor úgy döntöttek, hogy az Északi-sark közelében fekvő Ferenc József Földön található Cape Fligely felé veszik az útirányt. A szigetet kalandos körülmények között elérve, ott vészelték át 1895-96 telét, egy kőből és mohából épített földbe ásott kunyhóban. Halásztak és jegesmedvére vadásztak, majd az időjárás kedvezőbbre fordulása után 1896 májusában kajakba ültek, és elindultak dél felé, a Spitzbergák irányába, de néhány hét evezés után belebotlottak egy másik expedícióba a szigetcsoport déli részén, melynek hajója aztán visszavitte őket a civilizációba.
Ezzel csaknem egy időben ért haza a Fram is Otto Sverdrup kapitány parancsnoksága alatt. Az expedíció résztvevői útjuk során nagy jelentőségű megfigyeléseket végeztek a tengeráramlások, a tengerbiológia és a földrajz (például mélységmérések) területén. Újító volt Nansen azon ötlete is, hogy a sarki expedíciókhoz kutyák vontatta szánt használjanak. Ezen tapasztalata később nagyban hozzájárult Roald Amundsen antarktiszi sikeréhez.
Mindezek ellenére Nansent sokat bírálták két szokatlan eljárása miatt: egyfelől azért, mert szándékosan befagyasztatta hajóját a sarki jégpáncélba, másfelől pedig, mert az expedíció parancsnokaként elhagyta a hajót.
Hazatértét követően, 1896-ban a Kristianiai Egyetemen az oceanográfia professzorává nevezték ki. Az elkövetkezendő években északi-sarki expedíciójának tudományos eredményeit rendezte kiadás alá. 1900-1914 között ideje egy részében további kutatóutakon vett részt az arktikus tengerrészeken, illetve a Kaukázusban és Szibériában. 1910-ben szabadalmaztatta a mélytengeri vízmintavételt lehetővé tevő Nansen-palackot.
Nansenre záporoztak a kitüntetések, előadókörútja során Budapestre is eljutott.
1919-1921 között az Oslói Egyetem, 1925-1928 között pedig a skóciai St. Andrews-i Egyetem rektora volt (ez utóbbi hivatalában Rudyard Kiplinget váltotta fel).
Nansen 1905 körül szerepet vállalt a politikai életben (a háttérből segítette Norvégia és Svédország kettéválását).
Neve felmerült esetleges köztársasági elnökként, de ő inkább a monarchiát pártolta. VII. Haakon király megkoronázása után három évre elvállalta a londoni norvég követség vezetését, és kiváló kapcsolatokat épített ki Edward brit uralkodóval.
1914-ben a világháború miatt fel kellett hagynia a felfedezőutakkal, így nemzetközi ügyekkel kezdett foglalkozni. 1917-18-ban Washingtonban tárgyalt a szövetséges tengeri blokád enyhítéséről, 1919-ben a párizsi béketárgyalásokon próbált lobbizni a kis nemzetekért.
1920-tól haláláig a Népszövetség norvég küldötte volt. Kezdetben a hadifoglyok ügyével foglalkozott, másfél év alatt majdnem félmillió, nagyrészt Oroszországban őrzött hadifogoly hazatérését szervezte meg. 1921-ben ő lett a Népszövetség menekültügyi főbiztosa, tevékenységének eredménye a hontalanok számára bevezetett, ötvenkét ország által elismert és a letelepedést megkönnyítő Nansen-útlevél. 1921-ben a Nemzetközi Vöröskereszt őt bízta meg az oroszországi éhínség áldozatainak szánt segélyek összegyűjtésével és célba juttatásával.
1922-ben a görög kormány felkérésére és a Népszövetség támogatásával Nansem próbálta megoldani a görög-török háború nyomán Kis-Ázsiában és Görögországban földönfutóvá vált emberek cseréjét és biztosítani számukra az új élet lehetőségét. 1925-ben több tízezer örmény menekült érdekében próbált közbenjárni, de ezúttal is süket fülekre talált, emiatt még lemondását is benyújtotta, de ezt a Népszövetség nem fogadta el.
Humanitárius tevékenységével az egész világ elismerését kivívta, így méltán ítélték neki oda 1922-ben a Nobel-békedíjat. Az idős sarkkutató a díj összegét (amelyet egy dán kiadó megduplázott) természetesen jótékonysági célokra fordította.
Szorgalmazta egy leszerelési konferencia összehívását is, de az 1932-ben erről döntő népszövetségi ülésen helye már üresen maradt.
Fridtjof Nansen 1930. május 13-án halt meg hatvannyolc éves korában, Oslo melletti otthonában. Temetésére május 17-én, Norvégia nemzeti ünnepén került sor.
Nansen korszerű módszereket vezetett be a sarkkutatásban. Bizonyította, hogy különleges ruházatra és felszerelésre van szükség, tudományos számítások alapján írta elő az optimális élelmiszer fejadagokat és bizonyította, hogy zsírra is szüksége van az emberi szervezetnek a sarkvidéki körülmények között. Expedíciói útvonalának kitűzésekor figyelembe vette az önfenntartás ösztönét is, azaz a mostohább viszonyokkal rendelkező területekről kiindulva tartott a kevésbé elhagyatott, esetleg lakott területek felé, ezzel elvágta maga mögött a visszatérés útját, és nagyobb teljesítményre ösztönözte önmagát.
Roald Amundsen (1872-1928)
Amundsen 1872. július 16-án született a norvégiai Borgéban. Vékony, beteges gyermek volt, Fridtjof Nansen Grönlandot átszelő expedíciójának hatására viszont úgy döntött, hogy életét a felfedezésnek szenteli.
Özvegy édesanyja megnyugtatására beiratkozott ugyan az orvosi egyetemre, de anyja halála után azonnal egy fókavadász hajóra szegődött matróznak.
1897-ben már a belga Adrien de Gerlache Belgica nevű hajójának első tisztjeként indult az Antarktisz felé. Az expedíció kutatás közben a Graham-föld közelében jégbe fagyott, így kényszerűségből tagjai lettek az első emberek, akik átteleltek a Déli-sarkvidéken.
Amundsen már ekkor tanúbizonyságot tett fizikai és lelkierejéről: a beteg belga helyett átvette a parancsnokságot, egyedül élelmezte frissen lőtt fókákkal a legénységet, s tartotta bennük a lelket a hosszú, sötét sarkvidéki tél alatt. 1903-ban már vizsgázott tengerészkapitányként szervezett expedíciót az évszázadok óta keresett Északnyugati-átjáró felkutatására.
1903–06 során Amundsen vezette azt a kutatóutat, mely a Kanadától északra fekvő szigetek labirintusában eligazodva rátalált az évszázadok óta hasztalan keresett Északnyugati-átjáróra, az Atlanti-óceánról a Bering-szoroson át kijutott a Csendes-óceánra.
Gjøa nevű, 50 tonnás hajójával heten indultak útnak. A kezdet kicsit menekülésszerűre sikerült: az expedícióra nagy kölcsönöket vett fel, ám egy újságcikk pánikot keltett, és a felfedező hitelezői elől szökve, éjjel hagyta el Oslo kikötőjét.
1905-ben hajójuk befagyott. 1906-ban érkeztek meg Alaszka partjaihoz úgy, hogy a feladatot hatan teljesítették.
A mágneses sarokhoz közel hajózva megfigyeléseikkel igazolták, hogy a pólus elvándorolt arról a helyéről, amit 1831-ben Ross meghatározott.
Az expedíción Amundsen tanulmányozta a sarkvidéken élő emberek szokásait, mert el akarta tanulni tőlük, hogyan lehet ilyen szélsőséges körülmények között létezni.
Amundsent hazatérve nemzeti hősként ünnepelték.
A Gjøa hajót az expedíció után San Franciscó-i norvégok vették meg. 1972-ben az elhanyagolt járművet a norvég kormány megvásárolta, és a Fram Múzeumban helyezte el.
Az Északnyugati-átjáró után az Északi-sark kezdte foglalkoztatni. Nansen sodródását kívánta megismételni, ezért megvásárolta és felújíttatta annak Fram nevű hajóját.
1910-ben már készen álltak az indulásra, amikor megérkezett a hír, hogy előbb Frederick Cook, majd Robert Peary is eljutott az északi pólushoz, ezért Amundsen „jobb híján” dél felé fordult, ahol ebben az időben Robert Falcon Scott is expedíciót szervezett, hasonló szándékkal.
Amundsen – elsősorban Scott miatt – hosszú ideig eltitkolta valódi úti célját, így például azzal szerzett pénzt mecénásaitól, és úgy kapta meg Nansen hajóját, a Framot, hogy „hivatalosan” északi-sarki kutatóútra készült. Ez a hazugság később bajt is hozott a felfedező fejére, hiszen miután 1910 nyarán a Fram elindult Madeira felé, egyszeriben mindenki számára világossá vált, hogy Amundsen becsapta támogatóit, az expedíció befejezéséhez pedig a norvég csak háza elzálogosításával tudott elegendő pénzt szerezni. 1911 februárjában a hajó horgonyt vetett a Ross-jég által körülölelt Bálna-öbölben, ahol Amundsen és négy társa Framheim néven telepet alapított (ez magyarul „Előre-lak”-nak fordítható). 1910-11 rövid nyarát arra használták fel, hogy élelemraktárakat helyezzenek el a sarkhoz vezető úton minden szélességi foknál.
A norvégokkal majdnem egy időben a brit expedíció legénysége is kikötött nyugatabbra, akik Scott utasítására szintén hasonló előkészületeket tettek.
Ezután beköszöntött a sarkvidéki tél: ez az évszak négy hónapos sötétséget és −40 °C alatti hőmérsékletet hozott, amit a két rivális csapat addigra kiépített táborhelyén vészelt át. A téli időszakban elszántan fejlesztették felszerelésüket, legfőképpen a szánokat.
Októberben végre megindulhatott az őrült hajsza a pólus felé, melyet Amundsen 60 mérföld előnnyel kezdett meg. Amundsen és négy társa a rövidebb, ám nehezebb útvonalat választotta.
A Déli-sark mintegy 1500 km-re volt Framheimtől. Amundsen az expedíciót alaposan megszervezte. Négy szánnal mentek, mindegyiket 13 grönlandi kutya húzta. A szánok teherbírása egyenként 360 kg volt: négy hónapra való élelmet és tüzelőanyagot tudtak magukkal vinni.
Amundsen csapata viszonylag kedvező időjárást fogott ki, sütött a nap, és nem volt túl hideg sem. A Ross-jégen hamar átvágtak jól idomított kutyáikkal, de a Transz-Antarktikus-hegység szakadékokkal teli gleccserei szinte lehetetlennek tűntek. Többször a jégvölgyek olyan zsákutcáiba keveredtek, amelyből vissza kellett fordulniuk. Az útkeresés közben a viharok több napos leállásokat kényszeríttettek rájuk.
Az Antarktisz platójára igen meredek úton jutottak fel, a fennsíkon a teher fogytával a kutyák egy részét megölték és húsukkal etették a többit. 1911. december 14-én 3 órakor elsőként, 35 nappal Scott előtt elérték a 2700 méter magasan fekvő Déli-sarkot és kitűzték a norvég lobogót.
A sikerben a körültekintően kiépített depórendszer, illetve a felfedező korábbi utazási és élelmezési tapasztalatai rendkívül fontos szerepet játszottak. Scott szerencsétlenül járt expedíciójával (a bázisra visszaindulva mindannyian odavesztek) ellentétben Amundsenék a kiváló előkészületeknek és a nagyszerű szánhúzó kutyáknak köszönhetően simán, szinte eseménytelenül teljesítették a feladatot.
17-én indultak vissza, minden harmadik nap leöltek egy kutyát, így érték el első raktárukat. 99 nap, 2800 kilométer után az expedíció minden tagja épségben jutott vissza 1912. január 25-én a bázisra.
Amundsen nem tudott maradéktalanul örülni sikerének, mert őt világéletében az Északi-sark tartotta bűvöletében.
Ügyesen kamatoztatta hírnevét, és sikeres hajózási vállalkozást alapított. Továbbra is vonzotta a kaland: hajón indult az Északi-sark felé. Ezután a sarki repülés úttörője lett.
1926. májusában a Norge nevű léghajón Amundsen, Ellsworth és az olasz Umberto Nobile a Spitzbergákról a sarkon keresztül Alaszkába repült. A sors fintora, hogy 1911-ben ő előzte meg a tragikus sorsú Scottot a Déli-sarkon, most azonban az amerikai Richard Byrd két nappal korábban, május 9-én érte el repülőgépével a pólust. Amundsennek további keserűséget okozott, hogy Nobile kicsinyes vitában elvitatta tőle a repülés dicsőségét.
Mégis, amikor 1928. május 24-én az önállóan útra kelt Nobile léghajója a Spitzbergáknál szerencsétlenül járt, Amundsen egy percig sem habozott, hogy segítségére siessen. 1928. június 18-án Bergenből indult repülőn Nobile megmentésére, de többé soha nem látták: a gép eltűnt, bizonyára a tengerbe veszett. Nobilét és társait két nappal később megtalálták és egy svéd gép fedélzetére vette őket.
Thor Heyerdahl (1914-2002)
Norvég utazó. Eredetileg tengerbiológus, akit érdekelt az antropológia.
Már gyermekkorában is foglalkoztatták az állatok, házukban saját kis magánmúzeumot rendezett be, aminek gyöngyszeme egy keresztes vipera volt. Zoológiát és földrajzot tanult az Oslói Egyetemen, közben egy gazdag oslói barátja könyvei révén beleszeretett a polinézek világába. Egy évet töltött a Marquises-szigeteken első feleségével, és tanulmányozta az ott élő állatokat az Oslói Egyetem számára. Egy saját maguk építette bambuszházban laktak. Főleg rovarokkal foglalkoztak, de az érdeklődése egyre inkább a polinézek felé fordult.
Heyerdahl Polinéziából, az amerikai kontinensről, valamint Délkelet-Ázsiából származó etnográfiai és régészeti leletek aprólékos elemzését követően arra a következtetésre jutott, hogy Polinézia őslakosai a korábbi feltételezésekkel ellentétben nem Délkelet-Ázsiából, hanem Amerikából érkeztek a szigetvilágba.
Heyedahl elméletének lényege, hogy az amerikai őslakosok két hullámban népesítették be a polinéz szigetvilágot:
- az első hullám 500 körül érkezett az inkák előtti Peru területéről,
- a második 1100 körül a mai Brit Kolumbia, vagyis Kanada nyugati partjaitól.
Az amerikai hódításra utaló legszembetűnőbb jelek egyike szerinte néhány Dél-Amerikában őshonos növény, például az édesburgonya jelenléte Polinéziában. Szintén beszédesnek találta a Húsvét-sziget híres moai szobrai és a Titicaca-tó partján fekvő Tiahuanaco preinka kőszobrai közötti hasonlóságot. De leginkább egyes polinéz és perui mítoszok egybevágása izgatta a fantáziáját.
Az inka mitológia Virakocsa nevű napistenének másik neve Kon-Tiki volt. Az inkák szerint ő vezette azt az előttük Peruban, a Titicaca-tó partján élő népet, akiknek világos bőre és hosszú szakálla volt. A történet szerint ezt a titokzatos népet egy helyi törzsfőnök megtámadta és lemészárolta, de Kon-Tikinek és néhány társának sikerült a tengerpart felé menekülni, majd nyugat felé elhajózni.
Heyerdahl szerint, amikor a spanyol hódítók megérkeztek, az inkák nekik is meséltek ezekről az előttük a területet uraló fehér istenségekről. Azt is felidézi, hogy amikor az európai felfedezők először érték el a csendes-óceáni szigetvilágot, meglepődtek, hogy a helyiek egy részének világos bőre és haja volt, miközben a polinézek többségét inkább aranybarna bőr és fekete haj jellemezte. Heyerdahl szerint a világos bőrűek vissza tudták vezetni az őseiket egészen az első telepesekig, akik a mondáik szerint keletről, egy napégette, hegyes vidékről érkeztek a tengeren át. A Húsvét-sziget lakóinak egy másik mondájába, a hosszúfülűek (hanau eepe) és a rövidfülűek (hanau momoko) harcában is az elmélete igazolását, a két amerikai hullám telepeseinek konfliktusát látta bele.
A tudósok sok elméleti vitát folytattak arról, hogy Polinéziát lehetséges volt-e Dél-Amerikai felől elérni, illetve benépesíteni, Heyerdahl teóriáját kétkedéssel fogadták, ezért úgy döntött, személyesen kel útra, hogy érvényt szerezzen igazának.
Az expedíció Peruban kezdődött, ahol spanyol hódítás-korabeli képi ábrázolások és dél-amerikai őslakosok szájhagyománya alapján Heyerdahl és 5 társa (négy norvég és egy svéd) megépítette a Kon-Tiki nevű tutajt egy könnyű, rugalmas anyagból, a Dél-Amerikában honos balsafából, amelyet valóban használtak hajózáshoz az őshonos népek – a neve is innen ered: spanyolul tutajfa.
1947. április 28-án indultak Callao kikötőjéből, és 101 napos utazás után érkeztek meg augusztus 7-én a Tuamotu-szigetcsoporthoz tartozó Raroia korallszigetre.
Az út kb. 8000 km-e során bebizonyosodott, hogy a tutaj és az alkalmazott ősi módszerek sokkalta tengerállóbbak, mint azt a tengerészeti szakértők hitték. Az expedíció számos megfigyeléssel, tudományos eredménnyel gazdagította ismereteinket, több addig nem ismert hal- és állatfajt azonosítottak, valamint főképp az amerikai hadsereg számára teszteltek tengeri túlélő-felszereléseket és élelmiszereket, és népszerűvé, kalandosan vonzóvá tették a néprajzot.
A tudomány azonban a Kon-Tiki kétségkívül meggyőző utazása ellenére is szkeptikus maradt Heyerdahl elméletével szemben. (A kérdés lezárását a modern biológiai tudományok fejlődése tette lehetővé, az 1990-es évek elején. Az ekkor elvégzett mitokondriális DNS-összehasonlító vizsgálatok megerősítették, hogy Polinézia őslakosságának genomjában legnagyobb részt a délkelet-ázsiai népekre jellemző genetikai sajátosságok mutathatók ki.)
Az expedíció sikere óriási szenzáció volt. Generációk egész sora nőtt fel Heyerdahl ikonikus művén, az 1948-ban kiadott, később hetven nyelvre lefordított „Tutajjal a Csendes-óceánon – A Kon-Tiki expedíció" című könyvén, sokakban elvetve a világ szépségeinek megismerése és a felfedezés iránti vágyat. Az útról készült 1951-es dokumentumfilm Oscar-díjat nyert, még a sztorit feldolgozó 2012-es norvég kalandfilm is Oscar-jelölést kapott. Magát az utat később többen is megismételték, köztük 2006-ban Heyerdahl unokája.
Heyerdahl nem tudott leállni, egyre vadabb - és tudományosan megkérdőjelezhető - , de lebilincselően érdekes expedíciókra vállalkozott. 1955-ben a Húsvét-szigeteken végzett régészeti kutatómunkát. Jó pár, korábban ismeretlen lelőhelyet feltártak, és tovább finomította a kísérleti régészet módszertanát: munkatársaival kifaragtak, elszállítottak és felállítottak egy moai szobrot bebizonyítva, hogy ez viszonylag kevés emberrel is lehetséges.
Érdeklődése két irányba fordult a következő években. Egyfelől már nem csak a polinéziaiak, hanem egyéb népcsoportok vándorlása kezdte érdekelni, másfelől figyelme egyre inkább a jelenkor problémáira kezdett irányulni. 1969-ben a Ra nevű hajóval szeretett volna eljutni Marokkóból Amerikába, bizonyítva, hogy jóval Kolumbusz előtt is megtehették már az utat. Újdonságnak és erős üzenetnek számított, hogy a legénységnek szovjet, csádi, egyiptomi, amerikai és mexikói tagja is volt.
A hajót a Csád-tónál dolgozó hajóépítők készítették, etióp papiruszt használva. Négyezer mérföld után a tutaj szétesett, de szerencséjükre egy jacht megmentette őket. Mindez nem szegte Thor Heyerdahl és útitársai kedvét, egy évvel később, egy módosított tutajjal – a Ra II-vel – sikeresen megtették a 6,1 ezer kilométeres távot, 57 nap alatt sikerült elérniük Barbadost. Az útról szóló könyv és a film megint óriási siker lett, és Heyerdahl újabb expedíciót kezdett szervezni.
1978-ban Irakból szeretett volna elhajózni egy nádcsónakon Indiába a Perzsa-öblön keresztül, Afrika szarvát is érintve. A Tigrissel végül Dzsibutiig jutottak, ahol Thor Heyerdahl megelégelve a hatóságok packázását és a minden oldalon dúló polgárháborúkat, végül felgyújtotta hajóját. Ez volt az utolsó hajós expedíciója.
Idős korára inkább a skandináv népek felé fordult, és a skandináv mitológia történetei alapján eredt a vikingek őseinek nyomába. A mitológia főistene után csak Odin kereséseként emlegetett projekt során eleinte azerbajzsdáni ásatásokat végzett, később Oroszországban folytatta a kutatást.
Ezt a vállalkozását a tudomány még csak szóra se nagyon méltatta. A megítélése jellemző Heyerdahl és a tudóstársadalom általános viszonyára is: tudománytalannak tartották, ahogy puszta véletlen egyezésekből indul ki, mindenféle anakronizmus fölött elegánsan átsiklik, a forrásait erősen szelektíven kezeli, és olvasmányos bestsellerekben ismerteti regényes elképzeléseit, miközben a tudományos kritikát jórészt figyelmen kívül hagyja.
A tudományos ellentmondások ellenére Heyerdahlnak kulcsszerepe volt az ősi kultúrák és egzotikus civilizációk iránti széles körű érdeklődés felkeltésében, és általában az antropológiai kutatások népszerűsítésében is, mindeközben pedig megalapozta a kísérleti régészet irányzatát.
2002-ben halt meg Olaszországban; miután diagnosztizálták agytumorát, egy hónapig nem vett magához sem élelmet, sem gyógyszert. Urnája ottani villájuk kertjében nyugszik.
Három feleségétől öt gyermeke született.
Én Heyerdahl munkásságával érdemben Tenerifén, Güímarban találkoztam először.
A güímari piramisok (ejtsd: guimár) a Kanári-szigetekhez tartozó Tenerife keleti partján fekvő Güímar falucskában találhatók. 6 négyszögletes alaprajzú lépcsős piramis áll itt, amelyek nagyon hasonlóak a mexikói maja és azték piramisokhoz.
A kutatók és a helyiek azt gondolták, hogy a piramisok, ősi földművesek által készített egyszerű kőrakások, amelyek úgy keletkeztek, hogy a földművelés során talált köveket összehordták a parcellák szélére, mezőgazdasági teraszokhoz hasonló struktúrákat létrehozva. Ez általános gyakorlat volt a Kanári-szigeteken.
1991-ben Heyerdahl tanulmányozta a piramisokat és arra a következtetésre jutott, hogy azok nem találomra összehányt kőhalmok. Először is a piramisok sarkainál lévő kövek a megmunkálás egyértelmű nyomait mutatják, illetve a talajt elegyengették a piramisok építése előtt. A nyersanyag vulkanikus kőzet, amely nem a közelből származik. Heyerdahl azt is megfigyelte, hogy a piramisokat csillagászatilag tájolták. A nyári napforduló napján kettős naplementét lehet látni a legnagyobb piramisról: a Nap lebukik egy magas hegycsúcs mögé, áthalad, újra feltűnik, és ismét lebukik a következő hegy mögött. A piramisok nyugati oldalán lépcsők vannak, amelyeken a napsugarak a téli napforduló reggelén felkúsznak.
Vizsgálatai dacára Heyerdahl nem tudta megállapítani sem a piramisok korát, sem azt, hogy kik építhették.
Heyerdahl kialakított egy elméletet, miszerint a Kanári-szigetek Amerika és a Mediterráneum között ősi hajózási bázisként szolgáltak. A két terület közötti legrövidebb út a Kanári-szigetek mellett vezet el, így Kolumbusz is útba ejtette.
1998-ban néprajzi park néven megnyitották a 65 000 m²-es güímari piramisterületet a nagyközönség előtt. Heyerdahlt a Tenerifén élő norvég hajótulajdonos, Fred Olsen támogatta. Egy információs központot hoztak létre, amely Heyerdahl expedícióit és a piramisokkal kapcsolatos elméleteit ismerteti meg a látogatókkal. Két pavilonban látható kiállítás Heyerdahlról és hajómodelljeiről, amelyek között található egy eredeti méretben készült RA II reprodukció is.
És hogy melyikük volt a pucérkodó, juszt sem árulom el, járjon utána, akit érdekel. Mindenesetre hármójuk közül ő a legkarizmatikusabb (mai szóval legdögösebb) számomra. Némelyik képén szabályosan fogva tartja a tekintetemet a pillantása. Kár, hogy már nem él. Kiváló rajongói alapanyag lehetne belőle.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Súgó