EMBERI ÉS CSALÁDI KAPCSOLATOK, LÉLEKTANI DRÁMÁK, MŰVÉSZFILMEK

A kiállhatatlan

Nagy pusztaság, benne elhagyatott, használaton kívüli benzinkút, amire egy férfi kitűz egy Velkommen feliratú molinót.

Jön egy busz, egyetlen utasa –egy fiatal férfi- leszáll. A molinós beviszi kocsival a városba, és Andreas megkezdi teljesen elrendezett, minden részletre megkomponált életét.

Lakás, ruhák, munkahely várja, mindenki kedvesen fogadja. De az ételnek nincs íze, se illata, a pia nem hat, valahogy minden olyan ingerszegény, gyerekek nincsenek. Az embereket semmi nem zökkenti ki nyugalmukból, legyen az egy felnyársalt öngyilkos a kerítésen, vagy egy levágott ujj.

Mindenük megvan, látszatra minden ideális, de az emberek közti kapcsolatok üresek, tartalmatlanok. Andreas nem találja helyét ebben a sterilitásban. Először határait feszegetve próbál környezetéből számára normális reakciókat kicsikarni, de miután ezzel nem megy semmire, megpróbál kiszabadulni.

Nem sikerül, ezért él tovább ebben a fura világban. Becsajozik, de a kapcsolat is mechanikusan halad előre. Félrelép, ami egyáltalán nem zavarja a barátnőjét,

de a másik lányt sem, hogy nem független. Szakít az elsővel, hogy a másodikkal lehessen, de hiába rendez neki romantikus randit, ő közli vele, hogy több férfi is van az életében.

Andreas számára ez az utolsó csepp a pohárban, a metró elé ugrik. De egy tökéletes világban, mint ahogy élni, meghalni is lehetetlen.

Aztán végre találkozik egy férfivel, aki ugyanúgy érez, mint ő, és megmutat neki egy szuterénben található rést, amelyen hegedűszó, süteményillat és gyerekkacaj szűrődik át. Ásni kezdenek, hogy átjussanak a másik világba. De lehet vajon széllel szemben pisilni?

Művészfilm ez a javából. Na meg a jóléti társadalom, az emberek elidegenedésének kritikája.

És hogy mi a tanulság? Sose lehet olyan rossz, hogy ne lehetne még rosszabb.

Az életművész

Lehet-e jól reagálni arra a helyzetre, amikor az ember egyéjszakás, tinédzserkori kalandjának következménye 7 év után, minden előzmény nélkül beállít?

A 25 éves Jarle sem tud mit kezdeni a váratlanul rászakadt felelősséggel. Akármilyen helyes és jó fej a kislánya, aki rajta kívül mindenkit elbűvöl a környezetében, ő nehezen szakad el a buliktól, a haverjaitól és Marcel Prousttól, akinek munkásságát az egyetemen kutatja.

Persze idővel minden rendeződik, a kislány olyannyira bizalmába fogadja, hogy neki ajándékozza egyik tamagotchiját is, amin gyakorolhatja a gondoskodást a következő találkozásig.

Sajátságos momentum, hogy beállít a kislány anyja is és összefekszenek Jarléval egy újabb, védekezés nélküli éjszaka erejéig (ezek semmiből sem tanulnak?).

Sebaj, majd legközelebb maximum a kistestvérrel kézen fogva sétál ki Lotte a tranzitból.

Érdekesség, hogy a Jarlét alakító vöri játszik Az Orheim században is, szintén Jarle Kleppet. De a két sztori közt semmi összefüggés, nem látszik ok-okozat közöttük.

Jarle legjobb haverját Pål Sverre Hagen alakítja, pusztító bajusszal.

Az Orheim század

Az Orheim század egy három fős család neve, amit az iszákos és agresszív apa ezzel a szómágiával próbál összetartani.

Mániákusan vonzódik a II. világháború ellenálló hőseihez (többek között a nehézvízszabotázst végrehajtó partizánokhoz), az általuk képviselt értékekhez, ők az idoljai, bár semmiben sem hasonlít hozzájuk. Rettegésben tartja feleségét, aki sokáig képtelen az ellenkezésre, illetve ebből a nyomorult helyzetből való menekülésre. Még úgy is, hogy fia ugyanúgy szenved az apai terrortól. Jarlet kamaszkorában apja szinte mindenben korlátozza. Megakadályozza, hogy saját páldaképet válasszon, folytonosan a történelmi események helyszíneire kirándultatja,

és tömi a fejébe a tudnivalókat, miközben fia hetek óta arra készül, hogy felvegye magnóra az élőben közvetített Live Aid koncertet.

Az események sodrába évekkel később kerülünk bele, amikor már a feleségétől és fiától is elhagyott apa halálra itta magát, és fia visszatér a temetés miatt kamaszkora helyszínére.

Újraéli gyerekkorát, benne minden rosszal és a kevés jó dologgal, mint például, amikor csatlakozott a kommunista fiatalokhoz, hogy bátran kiálljanak és tiltakozzanak a rasszizmus ellen.

Találkozik régi ismerőseivel, akik szembesítik azzal, hogy voltak azért apjának becsülendő tulajdonságai is.

Dina vagyok

A legzaklatósabb film az összes közül. És nem jó értelemben. Nem úgy zaklat fel, hogy felkorbácsolja az érzelmeimet vagy elgondolkodtat, hanem legszívesebben hozzávágnám a papucsom a képernyőhöz. Ahogy ez a Maugli módjára szocializálatlan, bomlott agyú nő tombol, üzekedik, gyilkolászgat, valami borzalom.

Annyira rémisztő és taszító, hogy képtelenség felfogni miért vonzódnak hozzá a férfiak. Hiába a szép tájak, hiába a nagyszerű színészek (Gérard Depardieu, Mads Mikkelsen, vagy az első doktor Who, Christopher Eccleston), nem több az egész egy ösztönlény fékevesztett tombolásánál.

Valószínű a filmet szúrták el, mert semmi nem jön át benne azokból a dolgokból (emancipáció, konvenciókra való fütyülés), amelyek miatt egekig magasztalják a film alapjául szolgáló regényt.

És ugyan ez bogarat ültetett a fülembe, lehet a későbbiekben egyszer el is fogom olvasni, de ennek a filmnek mindenképp el kell halványodjon az emléke előtte. Így egyelőre nem fog bekerülni a norvég irodalmi szpesölbe, ezért emlékezzünk meg itt az írónőről pár mondat erejéig.

Herbjørg Wassmo 1942-ben született Vesterålenben, Észak-Norvégiában. Író, költő, drámaíró. Kevesebb mint tíz év alatt művei kötelező olvasmánnyá váltak hazájában, többször kerültek a bestsellerlisták élére. Könyveit, melyekben főként az észak-norvégiai mindennapokat és a nők helyzetét mutatja be, 26 nyelvre fordították le.

Hamsun

A film Knut Hamsun utolsó 17 évét mutatja be 1935-től kezdődően. Családi életét, állandó csatározásait náci szimpatizáns feleségével, aki áldozatnak érezte magát, mert feladta férje miatt színésznői karrierjét,

a családi csetepaté és különc apjuk miatt félresiklott gyerekeik nyomorát.

Nekem úgy tűnik, hogy a film enyhíteni próbálja az író háborús szerepvállalásának súlyát, a felelősséget elsősorban feleségére tolva, Hamsunt pedig naiv, szenilis, süket öregembernek ábrázolja, akit maximálisan tiszta, hazafias szándékok vezéreltek. Őszintén hitte, hogy Norvégia felemelkedhet Hitler segítségével és elfoglalhatja az őt méltán megillető helyet Európában. Nem hitt azoknak, akik szerint Norvégia csak eszköz a németek kezében, és később csak a birodalom provinciája lesz. Hitte, hogy Terboven Reichskommissar, Norvégia kormányzója, csak saját gyönyörűségére csorbította a norvégok jogait, kegyetlenkedett és gyilkolászott (meg is próbálta visszahívatni Hitlerrel, amivel sikeresen magára haragította a Führert).

Nem volt antiszemita, fogalma sem volt a haláltáborokról. Csak eszköz volt mind felesége, mind a nácik kezében.

Nem tudhatjuk, hogy is történt valójában. Egy biztos, Max von Sydow nagyon hitelesen alakítja a bogaras aggastyánt.

Magam ura

Egy harmincas férfi nyüglődése elcseszett élete fölött. Mindennel baja van: a mindennapok taposómalmával, a házasságával, a munkájával, mindennel. Elmegy túrázni egyedül, hogy fejben helyre tegye az életét (a Vadon norvég, férfi változata).

Amikor az ember meglátja a plakátot, még fogalma sincs, mennyire beszédes.

Ugyanis ez a fickó mindent eljátszik ebben a filmben a csüncsülüjével, amit azzal lehetséges. Pisilést, önkielégítést, aktust – teljes premier plánban. Csöppet sem sekszi, sokkal inkább kínos és zavarba ejtő.

Aztán szépen hazamegy, és nem változik semmi.

És mi a film erénye? A szokásos: szépek a tájak. Persze ebből a kritikából sok mindennel egyetértek, de nekem egyszerűen nem volt jó nézni ezt a filmet.

O’ Horten

Odd Horten mozdonyvezetőt,

aki 40 év szolgálat után nyugdíjba vonul, kollégái egy bizarr bulival elbúcsúztatják (azon versenyeznek, hogy a magnóról lejátszott különböző mozdonyok füttyéből ki ismer fel többet).

Nehéz a négy évtizedes megszokásból kizökkenni, különösen akkor, ha az ember élete csak a munkájáról szólt, így Odd csak teng-leng vasutas egyenruhájában. Aztán valami átfordul. Szokatlan figurákkal találkozik, rendhagyó kalandokba keveredik.

Véletlenül egy idegen lakásba mászik be egyik éjjel, ahol a gyerekszobában még ébren lévő kisfiú álmát őrzi,

majd megismerkedik egy idős emberrel, akivel vakmerő utazásra indul.

Eközben megvalósítja demenciában szenvedő anyja ifjúkori álmát,

és szép lassan ráébred, hogy van élet a vasúton és az ifjúságon túl is, és talán még egy késői szerelem is rátalálhat.

Gyönyörű tájak és fényképezés, remek zene jellemzi Bent Hamer filmjét.

Szokatlan az a bizalom, amellyel a norvégok vadidegeneket beengednek a lakásukba, de azért csak befigyel legalább egy cipőlopás, hogy ne legyen már minden olyan tökéletes.

Ördögsziget

Bastøy szigetén egy magatartászavaros fiúk számára fenntartott javítóintézet működött 1900-tól. A fiúk piszlicsáré vétségek miatt is több évet tölthettek kegyetlen körülmények között. Éheztek és fáztak, rendkívül nehéz fizikai munkát végeztettek velük. Mindennapos volt a testi fenyítés és előfordultak szexuális visszaélések is.

1915-ben lázadás tört ki, ennek történetét meséli el a film rendkívül szemléletes módon. Nőttön-nő a felszín alatt a feszültség, és amikor egy olyan fiú kerül az intézetbe, aki nem csak magáért, hanem társaiért is bátran kiáll, elszabadulnak az indulatok.

A sors iróniája, hogy az 1970-ben bezárt intézmény helyén ma a világ egyik legeredményesebb börtöne működik. Míg az innen kikerülőknek csak 18 százaléka lesz visszaeső, addig ez a szám máshol 70 százalék fölött van.

Az emberek kis faházakban laknak. Ökoközösségben élnek, majdnem mindent maguk termelnek, állatokat nevelnek, mindenkinek megvan a saját feladata a rendszerben. Amikor nem a földeken dolgoznak, nyáron úsznak és teniszeznek, télen síelnek és szaunáznak. Százötvenen élnek itt. A sziget lakói gyilkosok, rablók, drogcsempészek és hétköznapi bűnözők.

A norvég jogalkotók szerint a szabadság megvonása már önmagában is elég büntetés; amit ezen felül megtehetnek, az az, hogy megpróbálják jó útra téríteni az elkövetőket.

Őszi szonáta és Persona

Nem való mindenkinek család. Érvényes ez a nagystílű zongoraművésznőre (Ingrid Bergman) is, aki hét év kihagyás után meglátogatja lányát.

Eva (Liv Ullmann) féltő gondoskodással veszi körül a dívát, aki sokkot kap attól, hogy nagyobbik lánya magához vette sérült húgát, akit ő anno intézetbe dugott, hogy ne is lássa. Az önző anya csak magával van elfoglalva, a lányában pedig nőttön-nő a feszültség, hisz évtizedek óta rágja belülről a gyűlölet-szeretet-csodálat mérgező keveréke amiatt, hogy anyja kvázi menekült otthonról és a családja elől egész életében. Kitör a veszekedés, gyilkolja, marcangolja lelkileg egymást a két ember. Legmélyebb fájdalmaik törnek felszínre és kiderül, hogy az anya sem kapott szeretetet gyerekkorában, így nem is volt mit továbbadnia.

Azt gondolnánk, innentől talán változik valami, de az anya másnap reggel pánikszerűen elmenekül ismét, kisebbik lányától el sem búcsúzik, mert képtelen legyűrni annak torz testétől való irtózatát.

A Personában is két nő gyötri egymást, csak ott fordított a felállás, Liv Ullmann az agresszor. Ő alakítja a színésznőt, akinek előadás közben, pszichés alapon elmegy a hangja. Anna nővér ápolja a kórházban, majd beköltöznek az orvosnő tengerparti nyaralójába, hogy ott folytassák a terápiát. Miután a színésznő jó hallgatóságnak bizonyul, a nővér beszél. Mindent elmond a legbensőbb titkaival bezárólag a színésznőnek, aki végül szépen visszaél a bizalmával.

Mindkét film nagyon zaklatós, de elképesztő színészi játékokkal tűzdelt, köztük Liv Ullmann beszédes némaságával.

(Ha valakit felcsigázott a Persona, megnézheti színpadon is a Centrálban, ahol Balsai Liza Mónika beszél, és Györgyi Anna hallgatja.)

Tiéd vagyok

A fiatal, egyedülálló, pakisztáni anya nyüglődik az élet minden területén.

Szakmailag nincs a helyén (színésznői álmokat dédelget), a szüleivel sem jön ki igazán, mivel nem akar azok hagyományai szerint élni,

a férfiakkal való kapcsolata is csupa kudarc. Kétségbeesetten vágyik a szeretetre, görcsösen kapaszkodik a potenciális jelöltekbe, emiatt méltatlan helyzetek sorába alázza bele magát. Hiába kecsegtet végre normális kapcsolattal a helyes svéd pasi személye,

sorozatos rossz döntései (na meg a nagyon aranyos, de túl korán született fia) miatt ez is csúfos véget ér. Pedig a kémia nagyon jól működik köztük, végigkufircolnak minden helyet pincétől a padlásig, de még Ibsen sírját is.

A szexualitás túlhangsúlyozása, a szexuális szabadosság amúgy is jellemző az egész filmre, és persze Mina kapcsolataira is. Aki semmiből nem tanul, így egyre mélyebbre csúszik.

Tótumfaktum

A Tótumfaktum egy kétes egzisztencia sehonnan sehová tartó életének története. Piál, szexel

és mindig másik munkahelyről rúgatja ki magát. Közben ír, de műveire igazán senki sem vevő.

Unalmas és tényleg semmilyen fejlődést nem mutat a Matt Dillon által (amúgy jól) megszemélyesített főszereplő.

A filmet Bent Hamer rendezte, és a sztori alapja Charles Bukowski, a zseninek kikiáltott alkoholista amerikai író önéletrajzi ihletésű regénye.

Annyi haszna volt annak, hogy megnéztem ezt a filmet, hogy valamit biztosan el fogok olvasni Bukowskitól, ha már ekkora kultusz övezi.