Lefúrtam Lípész mentén. Na nem olyan betegesen Guyozós maximalizmussal, hanem csak úgy lazán, optimalistán, 5 filmesen. És találtam olajat. Pontosabban gyöngyszemet. Kettőt is.

Első film a Marmaduke - A kutyakomédia (2010). Annak ellenére, hogy csúnyán le van értékelve, szerintem aranyos, a maga egyszer nézős módján.

Minden klisé benne van, ami egy kutyás családi mozitól elvárható: Mini Morris tetőablakán nézgelődő nagy böszme kutya, a szélben lebegő fülekkel, lakás berendezését és partyt tönkre tevés, teszetosza gazdit Frakk módjára pórázon vontatás, pisi-kaki-puki, csak épp állatoktól, szép, medencés családi ház Kaliforniában és tenger és szörf és beszélő állatok (az egyik kutya még hörcsögül is tud) és még kutya flashmob is.

És benne a családapa, Ned. Nem véletlen hívom így, mert mintha egyenesen a pitesütőből emelték volna át. Mert olyan kis jóindulatú, meg tehetetlen és néz nagy boci szemekkel. Amúgy fura is ilyen kölök arccal, 2 tinédzserkorú gyerek apukájaként látni.

A Mögöttes szándékban (2010) csak mellékszereplő, de nagyon jó. Egy túlsekszifikált, arcos és önimádó, idióta, gazdag filmrendezőt alakít. Ilyen mindig frizurás, mindig jólöltözött, szoláriumbarna, messze fehérlő, 32 fogú amerikai mosolyos módon. Kellő öniróniával persze, jól megfogja, mielőtt átcsúszna pojácba.

Magáról a filmről nehéz objektív véleményt mondanom, mert az ő személyén túl ott van még az alapszitu (fiatalabb srác-idősebb nő szerelme), aztán a főszereplő az egyik dogtownos srác, de kétségtelen, hogy nem egy remekmű.

Ja azt kifelejtettem, hogy most ívet rajzolok, tehát a filmek sorrendje minőségük emelkedése szerinti.

Következik az Elrabolt élet (2008), ahol kezdetben balhés dögös tetkós rosszfiú, aztán egy skizoid fordulattal megjavul, elhitetve időközben meghalt bátyja feleségével, hogy a férj szelíd lelke belé költözött és ezzel a frappáns ötlettel magához édesgeti az özvegyet. Hülyén hangzik, tudom, de vannak még fordulatok és olyan szuper, ahogy jellemet vált. De még ennél a filmnél sem léptünk tovább filmismertetésből ajánlásba, de majd most!

Miss Pettigrew nagy napja a következő (2008).

Na ez már egy igazán cuki kis film Winifred Watson regényéből. Élvezni fogja ezt a szerelmi történetet, aki szereti Amy Adamset, aki lubickol a szép, ám butuska dizőz szerepében. És Frances McDormand is remek, aki meg esendő és szívszorító a csúnyácska, de becsületes és életrevaló társalkodónőként. Szép a 30-es évek Londonjának képi ábrázolása, meg az enteriőrök, a ruhák, a kocsik.

És ott van Lee Pace, aki a nagyra törő dizőz szegény, de nagyon kedves és őszinte és állhatatos és imádnivaló bárzongorista udvarlója, akinek gazdagokkal és nagymenőkkel kell versenybe szállnia a lány kegyeiért. És jajj, de jó, hogy győz az illúzió

A film egyik csúcspontja kettejük megható duettje, amiből az is kiderül, hogy Lípészünk egész jól énekel.

És akkor már csak a legjobb film maradt, a Zuhanás (2006). Ilyen belemeséljük magunkat és a minket körülvevő embereket a mesébe típusú történet (amiről eszembe jut a Nagy hal, meg az Esti mesék, meg sorolhatnám, de úgy kell nekem, hogy ilyen régóta élek és ennyi filmet láttam).

Ez a film mély és szép. Megérint. Vizuálisan és érzelmileg is.

Adva van egy kórház a 20-as évek Los Angelesében, ahol egy veszélyes mutatvány közben megsérült kaszkadőr megismerkedik egy törött karú, szintén ott lábadozó, bevándorló kislánnyal. Kalandos mesékkel szórakoztatja a kislányt, idővel a valóság és a fikció határai elmosódnak mindkettejük fejében. De a fickó az egészet arra használja fel, hogy a kislány bizalmát elnyerje és morfiumot lopasson vele a kórház raktárából. De persze nem minden fekete-fehér, oda-vissza hatnak egymásra és kölcsönösen megváltoztatják egymás életét. Kezdetben azért jön létre a mese, hogy az élet céljait szolgálja: a kaszkadőr így akar morfiumhoz jutni. A mese szép, ahogyan a hazugság is mindig az. Aztán ahogyan elromlanak a dolgok a valóságban, úgy megy tönkre a mese is: már szabadulni akarna belőle mindkét szereplő. De a mese felülkerekedik, nem ereszti őket, kényszeríti a saját továbbmesélését, és végül ő győz: a mese végigmondásával sikerül a helyükre tenni az életben is a dolgokat. Könnyek között persze, hiszen az épp megszülető Hollywood a háttér.

A filmet az indiai Tarsem Singh rendezte, aki videoklip- és reklámfilmrendező volt korábban és a szürreális fantázia mestere. A főszereplő kislány román, nem tud angolul, a szövegét fonetikusan tanulta meg. A kislány kedvéért a jeleneteit kronologikus sorrendben vették fel, és a stáb mindvégig abban a hitben tartotta, hogy a kaszkadőrt játszó Lee Pace valóban ágyhoz kötött beteg.

Fantasztikus tájak, helyszínek és díszletek között játszódik a kaszkadőr és a kislány meséje, ezek a helyszínek pedig mind valódiak: a rendező büszkén hangoztatta, hogy semmilyen speciális effektust nem alkalmaztak a film készítése során. Egyszerűen elutaztak ezekre a lélegzetelállító helyekre, és mindenhol kiválasztották azt a táj- vagy épületrészletet, amely illett az összképbe. Így összesen 18 ország 26 helyszínén forgott a film, amely ha nem is világrekord a játékfilmek között, de biztosan közel van hozzá.

És akkor mi az egész hóbelebanc tanulsága? Szeretjük (szeressük) Lípészt. Mert érdemes. Helyes és tehetséges. Meg néha vicces. Mondjuk, amikor idén a Comic-Conon elhajlott cseppet és kinn aludt a füvön. Belefér nna.