A „szeretek, bár nem tudok főzni” jegyében én csodálkoztam rajta a legjobban, hogy pikkpakk kicsontoztam egy kacsát.

Julie & Julia óta tudjuk, hogy ez egy komoly teljesítmény. A főszereplő csaj a végsőkig halogatja. De nekem elsőre sikerült! Magam sem értem hogyan.

A szüleimet vártam szentesti vacsorára. Viszonylag kevéssé nyitottak az újdonságok iránt, ezért mindenképp hagyományos dologban gondolkodtam, így esett a választás a kacsára. És ha hagyományos, akkor ugye Lajos Mari. Káposztás kockával töltött kacsa volt a főétel, ehhez kellett boncolni. Segítség volt a receptben és még kerestem továbbiakat a neten is, de alapvetően a türelem, a fokozatosság és a józan ész vezetett eredményre. De meg kell, hogy mondjam, a csontozás kutyafüle volt a későbbi összevarráshoz képest. 

A csontvázból, a belsőségekből és a szárnyból levest főztem (miután zsírt nem használok, a galuskához szükséges zsiradékot az előző nap megfőzött, majd kihűlt leves tetején kivált réteg „lefölözéséből” nyertem).

A desszert pedig karácsonyi almás pite muffin formában volt. Erre azért esett a választásom, mert a szülőcskék nem szeretik a krémes-habos süteményeket, és ennél a receptnél fel lehetett szolgálni opcionálisan a krémet a kosárkák mellé (arra nem tér ki a recept, hogy a tészta tepsibe való helyezése előtt vajazzuk ki a formát, különben csúnyán belegyógyul). Nagyon finom kis sütemény ez. Puha, omlós mézeskalács tésztában ücsörögnek a jó édes almakockák, megkoronázva a fahéj ízű habkrémmel… nyamm.

A vacsorának sikere volt én meg örömmel osztom meg veletek az első (és egyelőre ez így is marad) kacsaszörny (mert összevarráskor egyből a Frankenstein sztori jutott eszembe) készítésem igaz történetét.