Guy Pearce a csúcs. Szégyellem, hogy ezt csak most hozom szóba. 

Két piedesztált emeltem a kedvenceimnek. A magasabbon áll Guy, a sokrétű tehetség apropóján. Az alacsonyabb Hardyé. Hogy miért, arról már korábban szóltam.

És van a többiek gyűjtőkosara. Ebben ücsörög Benedek, Lípész, Hugh, Jared, Keanu, Ewan és újabban Brad Pitt (és kapaszkodik fel az oldalán Cillian is).

Benne volt ő mindig a fejemben valahol hátul, de az áttörés 2014 nyarán történt. Nem tudom, miből indult. Vagy mi katalizálta. De valami kis késztetés arra sarkallt, hogy kicsit beleássam magam az életművébe. Összeszedtem 5 ajánlást, aztán hozzávettem még hármat és még és még és… kikötöttem 29-nél.

Őrült szenvedély kerített hatalmába. A megismerés, a tudás, a teljesség sóvár vágya. De komolyan. Ahogy mentem beljebb és beljebb, egyre elképesztőbb dolgokat tapasztaltam. Hogy ez az ember átváltozó művész. Külsejében és karaktereiben is. Hogy mindenével játszik. A testével, az arcával, a hangjával, a pillantásával (utóbbira nagyon kevesen képesek). Hogy icipici rezdülésekkel érzelmek egész tárházát tudja felvonultatni. Hogy entellektüelként ugyanolyan hiteles, mint sutyerák bankrablóként, vagy travesztiként. Ahogy az érzéseimmel játszik. Hogy igazából imádom, de olyan undorítóan visszataszító és kegyetlen tud lenni, hogy szenvedélyesen gyűlölöm a szerepében.

Nagyon érdekes volt két hónap alatt végignézni húsz év munkáját, egy nagyívű pályát így egészben áttekinteni.

Engem ez az ember lenyűgöz. Színészileg, de emberileg is. Ahogy megteremtette az egyensúlyt a munka és a magánélet, a hollywoodi és az ausztrál filmgyártásban betöltött szerepe között. És még jól is néz ki, pedig majd 50 éves.

Összeállítottam egy 8 filmből álló csokrot, amely lefedi a legjellemzőbb karaktereit. Meg amikben nekem a leginkább tetszett.

Első az 1994-es Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai, ahol egy édes, formás fiúlányt alakít.

Következő a Szigorúan bizalmas 1997-ből, ahol egy jólfésült, szeretjük is meg nem is rendőrnyomozót formál meg.

Harmadikként ajánlom a Mementot (2000), ami mind neki, mind Nolannek az egyik legjobb filmje. Izgalmas, csavaros, érdekes és szokatlan szerkezetű. És Leonard szerepében az egyik leghelyesebb életében.

A jóslat (2006) azért került bele a válogatásba, mert az itteni karaktere (Jimmy) megy át a legkomolyabb jellemfejlődésen. Az alakítás persze briliáns.

A Hullócsillagban (2006) ő Andy Warhol. Néztem eredeti felvételeket Andyről, hát megszólalásig hasonlít és nem csak külsőleg.

A bosszú jogán (2011) Simonjaként hideg, kegyetlen, kíméletlen agresszor. És nagyon helyes még kopaszon is.

A Fékezhetetlenben (2012) a sátán maga Charlie Rakesként. Undorító, visszataszító, velejéig romlott.

És végül a Kísértés (2013). Ahol Keith egy érzékeny, finom, intelligens muzsikus. És a játéka is ilyen. Nagyon visszafogott, nagyon érzékeny, kevés szó, sok apró, finom gesztus és pici rezdülés.

Egy ponton tudok csak belekötni. Egy dologgal nem tudok kibékülni. Vagy mit kezdeni. Vagy felfogni. Vagy megbarátkozni. Vagy feldolgozni. Vagy napirendre térni. Vagy túllépni rajta. Mégpedig ezzel a bimbózó popzenei karrierrel. Hogy erre ki bíztatja? Hogy ebben ki támogatja? Hogy erről miért nem beszéli már le valaki?