Benedict Cumberbatch Hawking és Eddie Redmayne A mindenség elmélete című filmjének összehasonlítása

Én Pulyki filmjét nem akartam szeretni, Benedek iránti lojalitásból, de elsodort. Ezt nem is sikerült kialudnom, még most is érzem a szívemben azt a megrendülést, azt a keserédes fájdalmat, amit a film váltott ki bennem. Nagyon ritka, hogy valami így eltalálja a lelkem mélyét. És annak külön örülök, hogy az idén Oscarra jelölt filmek között több ilyen is van (és remélem, a még hátralévők között is lesz még).

A két film beállítottságában, hozzáállásában alapvető különbség van. Míg Benedeké inkább tudományos szempontból közelít, addig Pulykié életrajzi ihletésű, emiatt emberközelibb.

Utóbbi Hawking első felesége, Jane Hawking Utazás a végtelenbe című életrajzi regényéből készült. A forgatókönyvíró nyolc évig járt Jane nyakára, amikorra a kezdetben kategorikus elutasítás, majd a folyamatos javítás és pontosítás kérések után végre elkészült a végleges változat.

Benedek filmje 2 évet fog át, Pulykié kb. 30-at. Jane 26 évig volt Hawking felesége, ebből 22 évet tolószékben töltött a férje. A két film drámaisága, érzelmekre gyakorolt hatása ebből az időtávbeli különbségből is adódik. Benedek filmje a betegség és a tudományos munka kezdetén véget ér. Az ő filmje elszomorított, sajnáltam, de ilyen mély és sokrétű érzelmet nem kavart fel bennem. Talán mert az igazi dráma akkor kezdődött, amikor ez a sztori véget ért. Ez csak a dráma előszobája volt.

Nekem Benedek Hawkingja kicsit idealizált, steril, túl jóképű. Pulykié meg realista. Eszik, iszik, wc-re jár, nyáladzik és nemi életet él. Küszködik, tombol, néha sír, máskor rendkívül szellemes és önironikus. Naturalistán mutatják be ezeket a dolgokat, de nem vulgárisan.

Általában igaz A mindenség elméletére a jó ízlés és arányérzék. Nagyon érzékenyen és diszkréten közelít a kényes témákhoz. Ahogy a barátja rákérdez, hogy a betegség hogy hat a szexuális képességeire, miközben cipeli fel ölében a lépcsőn, majd leteszi a hatalmas Viktória szobor ölébe, amíg felcűgöli a kerekesszéket például. Ezek mind olyan megindítóan szép jelenetek és képek, amiknél az ember úgy röhög, hogy közben potyognak a könnyei.

Ha egy szituáció megindulna a giccs vagy túl tragikus irányba, mindig visszarántják egy-egy okosan elhelyezett remek poénnal.

A tények szempontjából mindkét film korrektnek tűnik. Viszont Benedek filmjében megdöbbentően elnagyolt a családi háttér bemutatása és az, hogy mennyire megviselte lelkileg és visszavetette Hawkingot a munkájában a betegség várható kimenetelének megismerése. Csomó hiányérzet csak utólag, a későbbi film állította kontraszt hatására tűnik elő.

Pulyki filmje tudományosan nem olyan mély, de sokkal átfogóbb munkásságának bemutatásában, mint Benedeké. Mert nem csak Hawkingot a húszas éveiben foglalkoztató kérdéskört veti fel, hanem ahogy megcáfolja saját korábbi téziseit és a populáris ismeretterjesztő munkáját is. És ugyan kevesebb táblát ír tele képletekkel, de például a felesége által a borsó és a krumpli mérete közti különbségre alapozott magyarázat a Hawkingot leginkább foglalkoztató problémára (egyesíteni a kicsi –kvantum- és a nagy –kozmológia- fizikáját, ezáltal megalkotni a mindenség elméletét), briliáns. Simán el tudom képzelni, hogy az ilyen jellegű jelenetek hatására az emberek elszaladnak gyorsan egy Hawking könyvet vásárolni.

A film igazi erénye annak bemutatása, hogy neki mekkora kín a leépülése, illetve mekkora terhet ró egy ilyen ember a környezetére. Fizikailag és lelkileg. A felesége egy intelligens nő volt, heroikusan küzdött, de képtelenség reálisan felmérni ilyen esetben, hosszútávon, hogy mit vállal az ember. Benne van a női attitűdök sokrétűsége, hogy egy összeomlott, szinte már működésképtelen testben, amikor a csorgó nyálát törölgeti, eteti, a hátát püfölve menti meg az életét azáltal, hogy a légutat folytonosan elzáró dolgokat eltávolítja, még így is képes látni a férfit.

És ami szintén nagyon fontos, ahogy ez a káprázatos elme, ami minden akadályon és fizikai korláton áttörve utat talál és a megjósolt 2 év helyett már 50 éve él és alkot, mindezt pazar humorral.

Végül beszéljünk a színészi játékról. Benedek precíz, pontos, maximalista, Pulyki viszont Hawking maga. Egyszerűen nem láttam a szereptől azt a bosszantó kis figurát, aminek változatlanul látom őt civilben. Két órára olyan tökéletes illúziót teremtett számomra, amivel kilúgozta a fejemből korábbi önmagát. Ilyet ezelőtt egyik szerepénél sem éreztem, még csak érintőlegesen sem. És ettől most zavarban vagyok. Persze, hálás a téma. Persze, nagyobb játéktere volt, mint Benedeknek. Persze, alkatilag sokkal jobban passzol hozzá a szerep. De amikor a már se mozogni, se beszélni nem tudó Hawking kommunikációját érzékeltette mimikával és a puszta pillantásával… hát az mesteri volt.

Azt hiszem, a sorok közt olvasva egyértelműen kiderül, melyik film mellé teszem le a voksomat. És ezt büszkén vállalom. Én szeretem, ha akarnak (és tudnak) hatni az érzelmeimre. Ha azt okosan, jó arányokkal teszik. Pont úgy, mint ebben az esetben.

Ki kell még emelni az operatőri munkát és a remek zenét is.

A ki a király kérdésre meg teljesen egyértelmű a válasz: Hawking a király!

Olvassuk a könyveit, annyira boldog tőle. Ez kiderül abból a 2013-as dokumentumfilmből is, amit mindenképp ajánlok a másik kettő mellé. Az életéről, a kutatásairól „beszél”, ő a narrátor. Több szereplő és momentum visszaköszön a két filmből, élőben, eredeti fotókról, felvételekről. Beszél róla az első felesége is. Tisztelettel és szeretettel nyilatkoznak egymásról. És megszólal Benedek is, elmeséli, mit-miért-hogyan szeretett volna ábrázolni Hawkingról a szerepében.