Büszke vagyok arra, hogy az értékeit már 16 éves koromban felismertem. És olyan értékeket, amiket még ma is ugyanúgy becsülök, nagyra tartok. És külön öröm, hogy ezek nem változtak. Hiába gyarapszik a súlyunk, a ráncaink, ezzel fordított arányban kinek-kinek ritkul a haja, de a minőségi szemlélete, a sugárzó intellektusa, a humanizmusa mit sem kopott az elmúlt évtizedek során.
Pár felvillanó emléket őrzök a korai évekből. Közvetlenül a főiskoláról kikerülve játszotta Rómeót 1985-ben a Nemzeti Színházban.
’86 nyarán a nyári szünetben meg ültünk a házuk előtt a barátnőmmel a Rajk László (ma Pannónia) utcában, és lestük, hogy elindul-e a drapp VW bogarával a Szentendrei Teátrumba Scapin furfangjaiban játszani az esti előadásban. Aztán iszkiri a HÉV-hez, irány Szentendre. Minden előadáson ott voltunk. Hol jeggyel a lelátón, hol jegy nélkül a közelben, ahol látni nem lehetett, de hallani mindent.
1989-ben megjelent a Zárójelentés című lemeze, akkor meg a Madáchban lógtunk a koncertjein. Az énekhangja… izé, de a szövegeket ő írta, így a saját gondolatait nyekergi, amik miatt viszont érdemes meghallgatni (pár szám a lemezről: Huszadik század, Keringő, Háború, Hiányod kong bennem, Munkadal, Mónika).
1990-ben volt még egy elképesztő alakítása a Madách Kamarában A Teaház az augusztusi holdhoz Sakini szerepében, de aztán elkezdődött a művészeti vezetés, majd az igazgatás, és azóta viszonylag ritkán játszik (még egy, A testőrbeli alakítása rémlik fel ebből az időből).
Muszáj még ezt az 1990-es felvételt idetennem a 29 éves Mácsairól, amiben gyerekekkel beszélget a Kölyökidőben. Ráadásul több gyerekarcot is felismerhetünk rajta, akik ma már ismert színészek, műsorvezetők.
Ami viszont időtálló, töretlen, megunhatatlan, az az Örkény István önéletrajzi írásaiból összeállított Azt meséld el, Pista című önálló estje. 1996 óta játssza. Lassan 20 éve. Nem szeretem se Örkényt, se a kevés szereplős darabokat (a monodrámákat különösen nem). Ahhoz egy Mácsai szintű személyiség kell, hogy mindezek ellenére, engem két órára a színházi székhez tapasszon.
Nem ragozom tovább. Én erről az emberről csak szuperlatívuszokban tudok. Maximális elfogultsággal.
Ilyen előzmények után árasztották el 2012-ben a várost a Terápia óriásplakátjai. HBO-m nem volt még, így csak 2014 őszén, a második évadnál tudtam bekapcsolódni. De folyton visszautaltak múltbeli dolgokra, így fel kellett zárkóznom az előzményekből.
Már a főcímzene alatti kép is nagyon tetszik, ahogy a Rorschach-teszt első elemét képviselő paca átúszik egy pillangó képévé, és a szétcsúszott személyiséget szimbolizáló Terápia felirat is.
Ritka jó sorozatot hoztak össze. Az ötlet ugye nem magyar, hanem izraeli, amit több országban feldolgoztak már, az adott nemzetre fazonírozva. A miénk magyar problémákat feszeget, magyar sorsokat mutat be, nagyon magas színvonalon.
Rendkívül statikus dologról beszélünk, különösen az első évadban. Két ember ül és beszélget. Lehetne unalmas, de a tartalom és a színészi játékok miatt nem az. Mácsai viszi a prímet persze, aki a pszichológust játssza. Aki maga is frusztrált, küzd a kapuzárási pánikkal, a milyen férj, milyen apa, milyen szakember vagyok dilemmákkal, a terhelt gyerekkora emlékeivel, miközben a páciensei rápakolják a saját nyomorukat. Persze egyik sem hagyja hidegen, többüknek kicsit apukája, másoknak pasipótlék lesz, mindezt persze a tisztesség határain belül. Mély és emberi, de nagyon nyomasztó is az egész. Épp ezért el is határoztam, hogy nem leszek pszichológus sem
A második évad annyival dinamikusabb, hogy a főszereplő már többet mozog a szabadban, a budapesti utcákon, és rengeteg gyönyörű panorámaképet mutatnak a városról. Nem csak a külcsín lett mutatósabb, de tartalmilag sem romlott az első évadhoz képest.
Nem tudom, mennyire hiteles szakmailag. Egy biztos, itt a pszichológus inkább hallgat, meghallgat. Megoldást nem kínál, maximum sugall dolgokat „a nem lehet, hogy ez meg az, nem lehet, hogy így meg úgy?” kérdéseivel. Néha átlépi a láthatatlan határt és kissé jobban belefolyik néhány páciens életébe, mint tanácsos, de ettől csak még emberibb lesz a figura.
Dargay András (vagy maga Mácsai?) egy régebbi korból itt ragadt, egy másfajta, klasszikus értékrendet képviselő személyiség a kis teknőspáncél keretes szemüvegében és a régimódi analóg órájában. A modern technika vívmányait alkalmazva, a jelenkor emberének problémáit megértve, egyfajta hidat képez a múlt és a jelen között. Az egésznek van egy bensőséges hangulata, kicsi pihenő, oázis, lepörgés a hangos, rohanó világban.
Foteldráma, ahogy az egyik kritika fogalmazott. Világvége és tesztoszterontól dagadó akcióhősök nélkül.