Én (komolyabb zenei előképzettség híján) ehhez a kérdéshez sokkal egyszerűbben, érzésből közelítek. Kizárólag az esztétikai érzékemre hagyatkozom. Jó-e nézni, hallgatni az illetőt, eljut-e hozzám, amit át akar adni, vagy sem? Függetlenül attól, hogy tenor, bariton, vagy basszus. Vagy tenore spinto. Vagy heldentenor. Vagy baritenor. Engem Kaufmann meggyőzött. Ideális elegye az esztétikus külsőnek, a szuggesztív előadóművészi tehetségnek és kellemes a hangja. Akinek csak a hangja kiemelkedő, az énekeljen lemezen vagy a rádióban. De az opera színpadon sajnos ritka az ideális testtömeg index, a dús hajkorona (férfiaknál) és az épp eltalált mértékű drámaiság.

Kaufmannt jó nézni, hallgatni, a külső combom libabőrös lett, miközben énekelt. Ezen az sem változtat, hogy a szerelmi duett végén egy nála fejjel magasabb, kétszer terebélyesebb mackó néni karjai közé vetette magát.

És akkor én is citálnék három szösszenetet. Mindhármat 2013-ban énekelte az Operában, a Marton Éva 70. születésnapján adott gálán, amely apropóból először járt Magyarországon. Döntse el mindenki maga.  Első egy ária a vasárnap látott Andrea Chénierből, a következő Lohengrin, végül egy kis Lehár.

Aki azt mondja, nem számít a külső, hazudik. És ha bárkihez az hozza közelebb a zenét, hogy elmegy megnézni a jóképű Kaufmannt, már megérte.

Filmszínészi ambíciói is vannak, csak szólok. Az nem derült ki az interjúból, hogy ákcióhős, vagy latin szerető lenne inkább. Én nyitott vagyok mindkettőre.