Rókás bácsi avagy Steve Carellt újragondolták
Pontosan ezt szeretném érezni, amikor egy Oscarra jelölt filmet megnézek. Pontosan így képzelek el egy Oscarra jelölt alakítást.
Hangulatfilm. Nem a cselekmény a lényeg, hanem az atmoszféra. Nincsenek nagy drámák, nincsenek széles gesztusok, csak finom rezdülések. Gyűlik, csak gyűlik, nő, csak nő a feszültség. És egy ponton az arcunkba robban, a gyomrunkba vág.
És az alakítások. Steve Carell valami iszonyatosan jó. Nem látom őt a figurától, és nem a maszk, a pótorr miatt. És ezek az átalakulások azok, amiket imádok. Teszetosza, bizonytalan, visszahúzódó, de mégis rendkívül erőszakos. Icipici, finom, visszafogott eszközökkel. Mégis érzed. Nagyon átjön. Huh…
Ruffalot nem értem, miért. Jó, tényleg. De ha már mindenáron jelölnék valakit mellékre ebből a filmből, az inkább Tatum lenne (tudom-tudom, még egy önszemköpet). De ha tényleg. Nagyon sokat melózik itt. Nem mondom, hogy nagy színész, de valószínű megtalálta a szerepkörét, mert nagyon egyben van.
Meg úgy az egész film. Jók a szereplők, a rendezés, szépek a képek. Nem találok rajta fogást. Megosztott Oscart nem lehet?
|