Vártam ez a filmet. S közben, mélyen, kimondatlanul rettegtem tőle. Kezdetben vala a bicikli és az öcsi frizurás Benedek. S a forgatási képek. Ekkor még a sztoriról nem tudtam (tudtunk) semmit, csak bőszen találgattunk. A bokalengő tüdőnaciról. Az angol kisváros kockaköves utcáiról. A Tour de France-ról.
Aztán érkeztek a hírek. Hogy a Weinstein mennyit fizetett a forgalmazási jogokért. Hogy ezt a filmet küldik a versenybe az Oscarért. S ehhez egybegyúrták az összes szükséges feltételt: nagyívű, történelmi dráma, egy meg nem értett zseniről, aki megváltja a világot, illetve jelen esetben emberek millióinak életét menti meg.
S örülök annak, hogy szerethetem. Mert engem beleszögezett a székbe. Tudom, régi perverzióm, hogy én azt izgalmasnak tartom, mikor öltönyös brit férfiak sznob arisztokrataként kémes témában vitatkoznak.
S itt egy rövid intermezzo következik: hirtelen felindulásból eddig lett kész a bejegyzés. Aztán meginogtam. Mert. Csak. Ha van valamiről véleményem, vállalom. De nem játszok istent és nem képzelem azt, hogy csak az én véleményem helytálló. Ezért meghallgatok másokat. Lehet, nem értünk egyet. Véleményt sem fogok cserélni. De meglátok másik szemszöget. S arra esetleg még reflektálhatok is. Intermezzo vége.
Vissza a fősodorba. A cselekmény három idősávon fut. Jegyezzük meg a későbbiekre Alex Lawther nevét. Nem tudom, hogy a forgatási napok hogyan követték egymást, ki másolt kit, de a gesztusokból simán elhittem, hogy ugyanazt az embert látom életének különböző szakaszaiban, különböző tapasztalataival. Az időbeliségben utolsó történetszál azért megemeli az ember vérnyomását a mostani, liberálisnak mondott korunkban. A detektívet egyébként az a Rory Kinnear játszotta, akiért sikítozzunk TH helyett (by Benedict). Egyébként begyöpösödött hivatalnok, nem szerettem, hideg rázott tőle, jól hozta a karaktert, de semmi rendkívüli. S a drámaiságot az adja, hogy a néző tudja a végkifejletet, hogy Turingot meghurcolják a homoszexualitása miatt. Mindegy, mit tett korábban.
A fő hangsúly pedig azon volt, hogy egy maréknyi derék brit honpolgár hogyan veszi fel a harcot a csúnya náci Németországgal szemben. Volt ott minden, kérem szépen; szovjet kém (aki lebukott, de pszt… ezt nem árulták el neki), brit sakk-bajnok amorózó. Meg ott volt Benedek. Az intelligens, antiszociális, kívülálló szerepében, hogy a dramaturgiailag megfelelő ponton majd a csapattársai elfogadják, megkedveljék és teljes mellszélességgel utópisztikus ötlete mellé álljanak.
Mit is tudnék még mondani? Ja, igen, nekem tetszett, nagyon (még a könyvet is kölcsön fogom kapni, köszi Eszter). Tudom, Cumberbatch nem bújt ki a bőréből és körülbelül kisujjból hozta ezt a figurát. De nekem átjött a tipródása, a kirekesztettsége, a zsenialitása, a pozitív értelemben vett önhittsége. A gesztusai.
Beszélhetnénk még a morális válságokról, hogy milyen tudatállapotban kell ahhoz lenni, hogy matematikai képletek alapján lehessen eldönteni, ki marad életben és kit lehet feláldozni.
Beszélhetnénk még a Turing-tesztről is. Esetleg arról, hogy mekkora technikai fejlődést köszönhetünk a háborúknak.
Vagy hasonlítsuk össze Depp és Cumberbatch safety-szerepeit.
Illetve, mivel idő van, azt is megvitathatjuk, hogy miért jár az Oscar? Tényleg ki kell ehhez bújni/fogyni a bőrből, vagy az is jó, ha valaki profin ábrázol egy karaktert?
Na, most már lehet lőni.