Ritka reakcióval álltam fel a vászon elől. A „nem tudom eldönteni, hogy akkor most tetszik vagy sem” kettősségével. 

Egy biztos: a katarzis elmaradt. Ez a film engem sem intellektuálisan, se vizuálisan, sem érzelmileg nem bizsergetett meg. Michael Keaton remek, Edward Norton úgyszintén. A kézikamerás operatőri munka egyedi és bravúros. És lehet, hogy korszakalkotó, de elég zavaró is, így nem igazán szeretném, ha elterjedne. A színészi játék és a képi megoldások azok a pozitívumok, amik miatt egyáltalán felmerült bennem, hogy akár szerethetném is ezt az egészet.

Ez a film valahogy teng-leng a műfajok között. Drámának vígjáték, vígjátéknak szatíra, szatírának dráma. Igazából egyik sem és ez nem tesz jót neki, mert nem üt. Időként jókat rötyögünk a poénokon, de nem csapkodjuk a térdünket, hogy ilyen nincs, ilyen nincs.

Sírva kacagunk drámaiságot sem érzünk, mert a legtöbb jellem és életút nincs kidolgozva, nincsenek miértek és hogyanok a múltra és a jövőre vonatkozóan. Én nem tudok senki jellemével, problémáival azonosulni, épp ezért hidegen is hagynak. És nem azért, mert sohasem voltam Bat… bocsi, Birdman és erre a továbbiakban sincs sok esélyem (bár ha abba gondolok bele, hogy a szerep már Affleck Gézánál jár… hááát, akkor lehet, hogy még én is sorra kerülhetek). Én is voltam magasan, majd mélyen, én is kezdtem többször újra, én is öregszem, úgyhogy lett volna mire rácsatlakozni. De nem volt közvetítő közeg, nem találtam sehol a csatlakozót.

Lehet, Val Kilmer megrendül, és magára ismer, hisz ő is egy levitézlett ex-Birdman. Vagy Timothy Dalton, aki kérészéletű James Bond volt. Nem beszélve Travoltáról, aki a tincitánci fiatalkori karrierjét tudta magasabb művészi szintre emelni (egy időre) azáltal, hogy Tarantino újra felfedezte.

Elolvastam vagy 10 kritikát. Nagyjából egyet is értek velük a részleteket illetően, de az egész valahogy mégsem áll össze és nem jutok közelebb általuk sem a miérthez. Emlegetik, hogy hú de jó kis korrajz, mert megjelenik benne pl. az a hozzáállás, ha nem vagy jelen a közösségi portálokon, akkor nem létezel. Na ehhez sem kellett moziba mennem, elég csak nyitott szemmel járni a világban (ez a téma a Sráckorban is előkerül, de sokkal mélyenszántóbban, elgondolkodtatóan. Ott például szuperül átjön az üzenet.) Meg milyen jól beszólogat a jelen Hollywood sztárjainak. Ez igaz, de szerintem egy korrajz akkor jó, ha évtizedek múlva is pontos képet rajzol a jelenről. De 20 év múlva kinek fog az bármit is mondani, hogy Jeremy Renner is felvette a szuperhős szerkót, vagy Woody Harrelson Az éhezők viadalát forgatja? Vagy, hogy létezett egy Ryan Gosling. Már bocsi.

Már megint megünneplünk olyan evidenciákat és következtetéseket, amiket mi bármely hétköznap esti laza kis csevegésünk alkalmával megállapítunk, vagy levonunk egymás közt.

A szimbólumoknak csak egy részét értem. Valahol azt olvastam, művészfilm. És olyan neveket emlegetnek a nagy elődök közül, olyanokhoz hasonlítják, olyanokhoz mérik, amitől kigúvad a szemem. Ez nem művész, ez művészkedő film.

Erdős Éva szerint simán csak át vagyunk verve. Be vannak kamerázva a mozik, és Innárituék röhögnek a markukba, hogy hányan esnek áldozatául a tömeghipnózisnak és a nyájhatásnak, és szajkózzák együtt a szájukba adott véleményt, hogy hát én ilyen jót már rég láttam. Már megint – minimum - félmeztelen a király.

Ezt a filmet még spoilerezni sem lehet, mert pontosan annyi van benne, pontosan arról szól, amennyit a kritikák leírnak a sztoriról. Egy betűvel sem kapunk többet, semmit sem tesz hozzá, ha megnézzük magunk is.

Utolsó reményem Viki. Hogy elindult a fejében az alter film és feldob olyan ötleteket, amiktől ha meg nem is szeretem Birdmant, legalább jól elgondolkozom, vagy jókat röhögök rajtuk, és legalább ez az érzet pozitívra fordítja utólag a Madáremberhez való viszonyulásomat.

És ha már elvettem egy illúziót, felajánlok helyette egy másikat. Egy másik Birdyt. Nem tök mindegy? Madár, madár.

Semmi köze ehhez a fenti témához, teljesen más jellegű, de nekem nagyon tetszett William Wharton Madárka című regénye. És a belőle készült film is azon ritka esetek közé tartozik, amikor remekül sikerült elkapni a könyv hangulatát.