Sajnos, úgy tűnik, Tim Burtont elvesztettük.

Aranyos kis egyszer nézős tinglitangli film, szépek a képek, jó az 50-es, 60-as évek atmoszférája, aranyos Amy, nekem kicsit túl ripacs Waltz a Joker mosollyal és a széles, teátrális mozdulatokkal, jó az alap sztori, leginkább azért, mert az élet írta…de minek ehhez Tim Burton? Ez a film nem rossz, nem jó, bárki rendezhette volna.

Hol vannak már a bizarr, dark, gót figurák, a morbid, senkiével össze nem téveszthető humor? Sehol. Kiégett? Besimult?

Sajnos, manapság az ő neve már ugyanúgy nem garancia semmire, mint a lieblingjéé, Johnny Deppé.

A Nagy Szemek (Big Eyes) igaz történeten alapul: Margaret és Walter Keane házasságának történetét meséli el. Az 50-es és 60-as években a művészvilág és a tömegkultúra egyaránt figyelemmel kísérte a házaspár festményeit, jellegzetes, nagy szemű gyerekportréit. Válókeresetük beadása az évtized vitáját indította el arról, hogy az egyes festményeket ki vitte vászonra, tehát kinek az érdeme volt az, hogy meggazdagodtak.

Az eredeti történet szerint a fiatal Walter Keane 1946-ban Berlinbe költözött, hogy megtanuljon festeni. A II. világháború okozta sokk és szegénység közepén találta magát, az utcán könnyes szemű gyerekek éhezve kapirgáltak a szemétben. A látvány annyira meghatotta Keane-t, hogy az Államokba visszatérve mást sem tudott festeni, csak a rémálmaiban is fel-felbukkanó nagy szemű, szomorú, ártatlan kisgyerekeket. Legalábbis ő így mesélte a sztorit hosszú éveken át. A 60-as évek elejére elképesztően sikeres lett, a képeit vitték, mint a cukrot. Volt szép felesége, gyereke, nagy háza medencével és partikkal, ahol legalább egyszer megfordult mindenki, aki abban az időben számított. Aztán mindez összeomlott. 1970 októberében felesége, Margaret felhívott egy riportert és elmesélte, a nagy szemű gyerekek mind egy szálig az ő munkái, férje még festeni sem tud. Ezek után beadta a válókeresetet is. A per csúnyán zajlott, végül a bíró megkérte mindkettőjüket, fessenek egy képet ott, mindenki szeme láttára. Margaret alig egy óra alatt megfestette, Walter vállfájásra hivatkozva tartózkodott.

Margaret Keane ma 87 éves és boldogan él kaliforniai házában. A volt férje által összeszedett pénzből és a bíróság által neki ítélt 4 millió dollárból semmit nem látott viszont, de a képei – főleg a botrány után – elképesztő összegekért keltek el. A 70-es évek végére azonban a szívfacsaró kis figurák kezdtek kimenni a divatból. 14 évvel a lecsúszott alkoholistává vált ex-férj halála után a történet valahogy előkerült és reneszánszát éli.

Apró érdekesség, hogy a filmben Margaret Keane is szerepet kapott, igaz, csak nyúlfarknyit; egy parkban ücsörgő öreg hölgyet alakít.

A festmények művészi értékén lehet vitatkozni. Némelyik egész jó, de általában inkább a giccs határán egyensúlyoznak.

Ráadásul többről eszembe jutnak híres elődök, a dzsungeles képekről például Henri Rousseau, a balerináról meg természetesen Degas.

Mutatom:

A film csak a felszínt karcolgatja, így nem bont ki olyan kulturális és társadalmi kérdéseket, amik a megnézése kapcsán óhatatlanul felmerülnek bennünk (a nők helyzete az 50-60-as években, mi a művészi, mi nem, váltsuk-e apró pénzre a művészetet tömeggyártással a meggazdagodás érdekében, a média hatalma és a bulvár szerepe, stb-stb).

Ennek hiányában marad a vizualitás, így be is fejezem az okoskodást és tolom inkább én is a képeket.