Személyiségem kettősségéből, jin és jang mivoltából fakad, hogy egyaránt vonzódom az ultramodern, bonyolult, high-tech dolgokhoz és az egyszerű, letisztult, természetközeli beállítottsághoz is.

Utóbbi leginkább a távol-keleti kultúrák iránti rajongásomban érhető tetten. A város közepén, a nyüzsgés epicentrumában tudom csak elképzelni a mindennapjaimat, de módosult tudatállapotba kerülök egy japán cseresznyefa árnyékában. És semelyik más országban nem éreztem olyan megnyugvást, kiegyensúlyozottságot és kisimultságot, mint Kínában és Balin.

Kínában már magát az írást, a hanzikat (kínai írásjegyek) is művészinek láttam. Emlékszem Pekingben, megbűvölve néztem, amikor egy bácsi vizes ecsetével kalligráfiákat rajzolt a járda aszfaltjára.

Nem beszélve a jellegzetes, pár vonalas, sokszor monokróm, finom, könnyed, kifinomult, légies rajzokról és festményekről.

De akár még az utca mesterét is említhetem, aki egy darab szivacsot különböző színű festékekbe tunkolt, aztán párszor elhúzta a papír fölött és pár perc alatt sárkányos, tájképes kompozíciót varázsolt a nevemből, ami most a modern lakásomban díszeleg.

Ezek után nyilván nem meglepő, hogy kötelezőnek érzem megjelenésemet minden, a keleti kultúrákkal és művészettel foglalkozó kiállításon. Ilyen volt korábban az Iparművészetiben rendezett, most pedig a Nemzeti Galériában Qi Baishi (ejtsd: Csí Páj-sí) munkásságát bemutató tárlat.

Képeit nézegetve ugyanabba a bódulatba estem, mint keleten tartózkodva. A festmények egyszerűségükben nagyszerűek. Pár ecsetvonással érik el, hogy szinte érezzük a virágok illatát, vagy halljuk a lepkék és szitakötők szárnyának surrogását. Az is nagyon érdekes európai fejjel, hogy micsoda nagy rebellió volt részéről a monokróm hagyományokat elvetve színeket használni, illetve a magasztos madár-virág témától elrugaszkodva olyan alantas dolgokat ábrázolni, mint béka, hal, rovar, rák.

De a festmény csak az első rétege a kompozíciónak. Mindig kiegészülnek hosszabb-rövidebb szövegekkel (ezek a kalligráfiák önmagukban is megállnák a helyüket, olyan szépek), amelyek kis versikék, vagy a kép keletkezésének körülményeit írják le, illetve a mester gondolatait, hitvallását, bölcsességeit, "jó dumáit" örökítik meg. És a képek harmadik összetevője a számtalan féle pecsét, amelyeknél mindenféle néven illeti magát, de mindig szerényen és önironikusan.

Qi Baishi karakán és jópofa ember volt, amennyire ez az életrajzából és a képeiből leszűrhető. Az ország japán megszállása után beintett az állami hivatalnokoknak, de annak a jósnak is, aki nagy tragédiát jövendölt neki 75 éves korára. Fogta magát és nemes egyszerűséggel átugrotta a kényes időszakot és két évvel idősebbnek tűntette fel magát a valós életkoránál.

A kiállítás 28-áig tekinthető meg a Nemzeti Galériában. De szerencsére az is találkozhat műveivel, aki lemarad, mert a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum birtokában is megtalálható néhány képe.