Ősidők óta, a világ minden táján készítenek különféle célokra babákat: a szellemimádás megtestesítésére, a tárgyak mágikus hatalommal történő felruházására, játékszernek, vagy egyszerűen kiállítási tárgyként, illetve a megbecsülést kifejező ajándékként. Azonban bizonyára nincs még egy olyan ország, ahol a babáknak olyan sokféle változata létezik, mint Japán. A szigetországban a babakészítés egyedülálló hagyományát mind a mai napig ápolják.

A babák története a régmúltba nyúlik vissza, a világ legkorábbról ismert babája közel huszonnégyezer éves. A japán babák is rendkívül régiek, eredetük Krisztus előtt kb. háromezerre, a Jomon időszakra tehető. Ugyanakkor csupán az Edo korszaktól kezdődően fejlődött ki a babatípusok széles skálája, amely a különböző céloknak megfelelő változatos formákat hozott létre.

A japán babák fából, papírból, textilből vagy agyagból, sokszínű technikák alkalmazásával készültek. Kifejezésmódjukban a nem hivalkodó szépség és a színek gazdagsága érvényesül. A felhasznált anyagok és módszerek köre bővült, és az ország különböző részein megjelentek az egy-egy tájegységre jellemző babák, melyek a gyönyörködtetés eszközeként, tehát kiállított tárgyként váltak egyre jelentősebbé, míg misztikus eszközként már nem játszottak olyan fontos szerepet. Mivel ezek a babák nem csupán egyszerű gyermekjátékok, hanem - művészi kidolgozottságuknak köszönhetően - műalkotások is egyben, a kézművesség egy önálló ágát képviselik Japánban.

Elég nyilvánvaló a japánok babakultusza. Rengeteg helyen vannak kirakva különböző méretű, típusú babák. Ha belépünk egy japán otthonba, rögtön szembe találjuk magunkat egy kimonóba öltöztetett porcelánbabával. Az ajtóval szemben helyezik el, mivel az a feladata, hogy összegyűjtse a házba érkező rossz szellemeket. Egy szép üvegdobozban őrzik, hogy ne porosodjon. Amikor a család új otthonba költözik, megsemmisítik a házőrző babát. Nem vihetik magukkal, mivel az a hiedelem fűződik hozzá, hogy az új lakóhelyen kiengedi a rossz szellemeket. Van egy nagyon egyszerű, fehér textilből készült, kis gömbfejű babácskájuk, a Teru Teru Bozu. Ez elűzi a rossz időt: ha kirándulni mennek, kiakasztják az ablakba, hogy ne essen az eső másnap, és zavartalanul kikapcsolódhassanak.

Vannak olyan babáik is, amikről azt tartják, hogy nő a hajuk. Ez éppen olyan náluk, mint a mi kultúránkban a könnyező Szűz Mária szobrok. Aztán olyanok is akadnak, akik kívánságot teljesítenek. Rengeteg ilyen izgalmas történet van, ami a babákhoz kapcsolható. Ezekkel nem játszanak a gyerekek, babonák, hagyományok és bizonyos misztikum övezi őket.

Az egész világon híres, a japán népművészetnek és ma már az iparművészetnek is szerves része a kokeshi baba. A fából esztergált és faragott babák nemes egyszerűséggel ábrázolják a nőket és a lányokat, mintegy megtestesítve a japán női szépségideált. Fekete, rendezett haj, bájos, szelíd, fehér arc és zárt, díszes kimonóba öltöztetett test. Különlegességük, hogy csak fejük és testük van, de nincs kezük és lábuk.

Készítésének folyamata két fázisra bontható. Az első lépésben a gondosan válogatott fából (leggyakoribb a cseresznye) kiesztergálják a forgástestet, megfaragják, majd a következő lépésben kifestik és lelakkozzák a műremekeket. A kokeshi babát napjainkban már Japán egész területén meg lehet találni, de főleg a gyógyfürdők környékén jellemzőek.

A történettudomány feltételezi, hogy Toholu környékéről származnak az első darabok, amelyeket a kései Edo korszakban (1603-1868) készítettek. Különféle hipotézisek vannak az eredeti funkcióját tekintve. A legelfogadottabb, hogy mesteremberek kezdték el készíteni, akik edényeket, rizsestálakat esztergáltak és tél idején az „onsenekbe” (forró fürdőkbe) érkező vendégeknek árulták szuvenírként. A másik feltételezés, hogy ugyancsak ezek a fafaragó mesterek a gyermekeiknek készítették játékként a kokeshi babákat. A harmadik lehetőség, hogy egyfajta ősi szexuális tisztelet, fallikus szimbólumaként készültek. Az első babák megjelenése óta több, mint 150 év telt el és népszerűségük évről évre nő. Szinte nincs is olyan japán háztartás, ahol legalább egy kokeshi baba ne lenne. Japánszerte több múzeumban is meg lehet tekinteni a különféle stílusú babákat és elkészítési folyamatukat, sőt még arra is van lehetőség, hogy saját magunk is készíthessünk. Ma már világszerte több is létesült gyűjtőknek és érdeklődőknek. 6 tartományban Tohokun, összesen 10 féle típusa létezik a kokeshinek. A legdominánsabb a Naruko, amelyet Miyagi tartományban készítettek, ők hosszúkás, vékony babákat csinálnak. Különleges technikával készülnek: a fej és a test nincsen megfúrva, ragasztva, hanem egymásba illeszkednek. Síróbabának is hívják őket, mert amikor megcsavargatjuk a baba fejét, akkor nyekergő hangot ad.

Megtalálhatók továbbá  Yamagata, (Sakunamiban, Hirioriban), Akita, Iwata tartományban is. Léteznek olyan kis falvak, mint például Yajiro, ahol az emberek félig farmerek, félig pedig kézművesek. Kora tavasztól őszig a mezőgazdasággal foglalkoznak, ősztől tavaszig pedig babákat faragnak.

Tíz regisztrált család van, akik a mai napig az ősi módszerrel készítik a babákat. Azokat az idős bácsikat, akik megtartották a tradíciót és nem térnek el tőle, élő nemzeti kincsként tartják számon. Ugyanúgy csinálják, mint évszázadokkal ezelőtt.

Ma már nem csak a tradicionális stílus létezik, hiszen a művészek fantáziája túlszárnyalta az eredeti formákat, így kreatívan mindig fel-felbukkannak a kokeshik az éppen időszakos divatnak hódolva. Felmerült az a feltételezés is, hogy az orosz fából készült matrjoskára, amelyet a XIX. századtól kezdtek el készíteni, is hatással volt ez a bájos és művészi fababa.

És mi végre ez az egész? Tóth-Vásárhelyi Réka kiállításán jártunk, aki magyarként kokeshiket készít.

Réka 10 éves volt, amikor a szomszédjukban lakott egy japán család 3 évig. Nagyon jóban voltak. Amikor hazamentek, felajánlották, hogy ha leérettségizett, kimehet hozzájuk, lakhat náluk, és ott meg tud tanulni japánul. De a rendszerváltás után ez nem volt reális, és anyagilag sem fért bele a családjának.

2002-ben, az ELTE óvodapedagógusi, tanítói és rajztanári szakának elvégzése után egy japán állami ösztöndíjjal két évig tanult a Kobe Egyetemen, hogy helyben tanulmányozza az ottani művészeti nevelést. Az óvodától kezdve az egyetemig mindenféle órára bement, különböző művészeti iskolákat, alternatív oktatási területeket is keresett. Közben az órákon kívül járt szitázásra, ikebanára, tusfestészetre, szobrászatra. Itt kezdett el fával foglalkozni.

Egyre több dolgot készített, ezüsttel is elkezdett dolgozni. Összeállt egy egész anyag, amiből kiállítást tudott rendezni. Nagyon sikeres volt, és amikor hazajött az ösztöndíjról, a Csók István Galéria is tartott egy kiállítást a munkáiból. Ugyanezzel az Ölelés című kiállítással több helyen is járt Magyarországon. Utána kiadtak egy kötetet Kavicsok címmel, amiben Réka Tandori Dezső haiku verseit válogatta a Japánban készült fotóihoz. Ebből volt fotókiállítás és könyvbemutató is.

Amikor megszületett a kislánya, írt neki egy mesekönyvet. A csodálatos fababa meséje egy kokeshi babáról szólt, 2009-ben adták ki. Először a képeket készítette el, azokból született meg a történet, mellyel a japán kultúra legfontosabb töredékeit igyekezett lefedni. A könyv kétnyelvű lett, hogy a gyerekek lássák, milyen a japán írás. Miután megjelent, többen érdeklődtek nála, hol lehet a főszereplőhöz hasonló babát kapni. Innen jött az ötlet, hogy elkezdjen kokeshiket gyártani. Így készült el az első néhány, először 8 darab a Savaria Fesztiválra. Augusztustól december végéig 180 babát adott el. Azonnal bevették a WAMP-ra is. Onnantól kezdve nem volt megállás, másfél év alatt 1500 babát készített.

Amikor belefogott, akkor még nem tudott róluk túl sokat. A gyűjtéssel indult, aztán elkezdte festeni és készíteni őket. Nem telt el egy év, amikor úgy gondolta, hogy muszáj elmennie kokeshi festő mesterekhez. A párjával és a kislányukkal elmentek Narukoba, ott végigjárták az összes onsen városkát, mestert és múzeumot. Beszélt a bácsikkal, akik beavatták a készítés rejtelmeibe.

A babákat Japánban cseresznye-, itthon többnyire jávorfából, kőrisből, gyertyánból esztergálják. Arcukat és díszítésüket speciális tintafestékkel rajzolja rájuk alkotójuk. Ruháik általában az évszaknak megfelelő árnyalatokban tarkállanak. Az esztergálás nem sablon szerint történik. Amikor összeilleszti a baba részeit, önkéntelenül is más-más testtartást vesznek fel. A kész darabokat a jellemük szerint kereszteli el. A nevüket ráírja a talpukra.

Újabb és újabb ötletei jöttek, így elkezdett kokeshi ékszereket és kokeshi lámpákat is készíteni.

És végül a kiállítás képei: