Olyan jól kezdődött. Lehetett volna egy 1895-ben játszódó rész, csak úgy, mindentől függetlenül, valami jó kis üggyel, amiben van ködös London, lovaskocsi, angol vidék, kísértetjárta ház, hangulatos fényképezés, és amiben Benedek eljátssza, hogy ő Jeremy Brett, aki Sherlock Holmest játszik, izgi lett volna, mint egy Midsomer-gyilkosságok rész, emellett okos és vicces, amilyet Moftissék­* tudnak írni, ha akarnak. Amiben feldolgozzák az egyik kevésbé ismert ACD novellát, és kész. Én úgy képzeltem, hogy nem kell ezt túlgondolni. Az ünnepek utáni bejgli- és lencsekómában egy ilyen kis 90 perces krimi annyira jól esett volna estére. Olyan rész, ami teljesen elkülönül a többitől, és nem kell kapcsolódási pontot okoskodni neki a korábbi részekhez.

Ehhez képest:

*Moffat+Gatiss

Moftissék átálltak a fan-service-re, ahogy valamelyik (magyar vagy angol, nem emlékszem milyen nyelvű) kritikában ezt nagyon helyesen meglátták (innen jönnek a fenti témamegjelölések: az AU= alternative universe, a POV= point of view, a Sherlock/Inception pedig crossovert, azaz két univerzum találkozását jelenti. Remélem hasznos információkkal láttam el mindenkit). Ennek nagyon örül az a szűk réteg, akik egy-egy Sherlock rész után nekiállnak minden kockát kimerevíteni, és minden elhelyezett tárgyba, minden mozdulatba, minden mondatba valamit belelátni. Tumblren vad teóriák vannak. Többszázezres karakterszámú esszék. Ezeket a teóriákat végiggondolni nagyon fárasztó lehet, mert olvasni őket is az. Hajlamos vagyok én is alternatív történeteket pörgetni az agyamban, de ez már sok. A mostani résznek mintha egyetlen célja ennek az igénynek a kiszolgálása lett volna. (Mert tényleg, minek volt belőve Sherlock már a reptéri jelenetél, ha csak később tudta meg, hogy Moriarty visszatért? Hm? Na? Kell ez nekünk?)

Persze lehetett még az a cél, hogy fenntartsák az érdeklődést a negyedik évadig, és ezért ki kellett nyomni valamit, bármi áron. De én azt gondolom, mindegy, hogy a harmadik és negyedik évad között volt-e ez az rész, vagy sem (a történet szempontjából semmi funkcióját nem értem, már ha a történet érdekel még valakit egyáltalán), mert a negyedik évadra mindenképpen igen nagyot kell villantaniuk, ha a szélesebb közönség érdeklődését fenn szeretnék tartani.

Számomra ez vitte félre az egészet, a túlzott okoskodás, a szűk réteget képező rajongók igényének fokozott kiszolgálása.

És most mondom, szerintem mi kellene, hogy az univerzum rendje helyreálljon (ez is mekkora duma volt a Belgraviás részben, hát hol vannak már ezek a beszólások???).

Ami jó volt a mostaniban: szépen fényképezett és technikás, még mindig. A Reichenbachos rész különösen szép. Egyelőre senki nem felejtett el játszani. Andrew Scottot vissza kell írni a sorozatba, még olyan áron is, hogy igenis volt ikertestvére (a kánon szerint Moriartynak van fiútestvére, egyébként, szóval lehet, hogy ezt még meglovagolják). Gatiss Mycroftjából több kellene minden részbe. Minden egyes Sherlock&Mycroft közös jelenet aranyat ér.

Ami nem: a rész egész koncepciója. Elmerülhet Sherlock egy rész erejéig a mind palace-ban, azt is lehet jól csinálni, de most az egész arról szól, hogy Sherlock szomi. És hogy erre egy egész részt rááldoztak, felhúz. Minek? Nem sokkal jobb, érdekesebb, mikor Sherlock múltja/problémái/érzelmei csak sejtetve vannak? Mikor csak elejtett félmondatokból lehet tudni róluk, és abból, hogy mit tesz? Egy iszonyatosan jól megírt karaktertől elszedték ebben a részben két fontos jellemvonását (és ez a folyamat már sajnos elkezdődött korábban is): az egyik, hogy ő a legokosabb (és nála már csak Mycroft okosabb, de ennek a túlhangsúlyozásával azt az érzetet keltették, hogy Sherlockot minden körülötte lévő hülyének nézi), a másik, hogy egy zárkózott, introvertált ember. Nem kell, hogy a lelke bugyraiban tocsogjunk 90 percen keresztül. Az a három elejtett félmondat eddig is pont elég volt. Nekem már részek óta nagyon hiányoznak a pattogós dumák, és ahogy adja az ívet másoknak (nem csak úgy durciból, hanem, mert mindenki lassú hozzá képest). Benedeknek az áll legjobban Sherlockként, amikor pökhendi arccal fossa a szót. Mikor volt ilyen legutóbb?

Hova lett a kraft?

Aztán, itt van Mary. Johnt Maryvel teljesen kiherélték. Ilyen az élet, persze, amikor az ember megnősül akkor vége az együtt lógásnak, de ha ezt a sorozatot szeretnék színvonalon tartani, aminek az alapja a Sherlock Holmes és John Watson kapcsolat, akkor ültessük már ki a kispadra, légyszi. Lehet, hogy szemét vagyok, és ez nem fér bele a feminista új vonalba, és nem tesz jót a Freeman-büdzsének sem, de anyával vagy legyen valami, egy részen belül megoldható csavaros mesterterv, vagy ha nincs ilyen, akkor legyen plot device. „Hogy van Mary?” kérdezi Sherlock, „Jól” válaszolja John, ennyire gondoltam részenként maximum. Kösz. Mary amúgy jó karakter, de amióta beírták, folyamatos a nyígás, és kezdem unni, ebben a részben pedig kifejezetten idegesítőnek találtam. Johnnak Sherlock után kell rohangálnia, mert bár dicséretes és nagyon jó üzenetet közvetít, ha mostantól azt fogjuk látni, amint Sherlock nyomoz és SNITT közben John pelenkáz, de ez a történet nem erről szól.

Mollyt szeretem.

Mrs. Hudsont szeretem.

Lestrade-et régen nem szerettem, de ez kezd elmúlni, és Anderson is jó az új vonalas rajongásával.

Irene Adler megjelenhet akárhányszor, de ha Janine-t még egyszer bepasszírozzák egy részbe, tökön szúrom magam.

Legyen már az, hogy a nyomozás az idő 70%-át kitölti.

Záró gondolatnak csak annyit: a House M. D.-t is addig néztem, amíg minden rész betegségek megfejtéséről szólt, és House nyomta a gonosz dumáját. Akármennyi részt meg tudtam volna így nézni, akárhány évadon keresztül. Amint elkezdtek lelkizni, előbb-utóbb leszakadtam róla.

Tudjuk, hogy van Sherlocknak múltja. Tudjuk, hogy van Johnnak magánélete. Nem baj, ha időnként erről információ beszivárog. De legyen már ennyi elég.