Azt, hogy Ózdon a legjobb, még az all-nál is all inclusive-abb ellátást a Korsós panzióban kapjuk, már kétszer megtapasztaltuk korábban (booking.com-on ne keresd, mert zártkörű, csak VIP vendégek számára elérhető). Azt viszont, hogy ez a szebb napokat látott város mennyi potenciált rejt magában, csak most fedeztük fel igazán.

Pénteken kora délután, a szeszélyes időjárást és a siralmas közlekedési körülményeket magunk mögött hagyva elindultunk Ózd felé. Miután mindenki sütött-főzött-italt kavart, hogy nehogy éhen és szomjan pusztuljunk az előttünk álló 3 órás úton, az elemózsia nagyon hamar előkerült. Az italozással ellenben várnunk kellett addig, amíg Viki megállt tankolni még a közig határon belül (legalább negyed órát kornyadoztunk odáig), de ezután haladéktalanul előkerültek a Hajni által prezentált műanyag pezsgős poharak házi mojitoval megtöltve.

Ezt követően már emelkedett hangulatban folytattuk utunkat a Kőrösi Csoma Sándor Emlékpark felé. 

Az útra némi árnyékot (homályt?) vetett a sofőr szemszárazsága, de szerencsére olyan jól vezet, hogy még csukott szemmel is kiegyenesíti a kanyarokat. Ez nagyban segítette Hajnink görbületekre érzékeny gyomrát, de szerintem az újabb és újabb mojito elfogyasztása remekül helyettesítette a Daedalont.

A park előtt elkészült a buddhaszelfi, 

majd átismételtük a buddhizmus alapjait, felidézve, hogy esett az eset Keanuval Bertoluccinál. Mindenekelőtt is Buddha fogantatását, izé ... egy fehér elefánt által, aki anyja álmában behatolt annak méhébe - jobbról.

Aranyos kis hely, kellemes környezetben (bár a 21-es főút forgalmának zaja eléggé odahallatszik, így a koncentráció magasabb szintjét kell annak elsajátítania, aki meditálni szeretne). Különösen a sztupát és a templomot értékeltük.

Ózdon túrós lepénnyel vártak bennünket a háziak, nehogy éhen haljunk addig, amíg beizzítják a tüzet a szalonnasütéshez (még jó, hogy az utat is végigmajszoltuk hehe).

Viki Kék Íjásznak öltözött (Oliver Queen után szabadon)

és a kötelező pálinkázás után megkezdődött a vacsora. Szüreteltünk hozzá újhagymát a kertből (kellet némi instrukció, hogy ne a nárciszhagymákat húzkodjuk ki, de végül megoldottuk).

Íjász és Hajni képviselte a kemény vonalat,

mi Tündével a lájtosabb verzió mellé tettünk le a voksunkat.

Tavaly kezünkbe került Tünde gyerekkori könyvespolcáról egy Ózd útikönyv. Ezt átlapozva világosan látszott, hogy sokkal több látnivalóval bír a város, mint azt akár Tünde is gondolta volna. A könyvet egy rokonuk írta, akinek a lánya vállalkozott rá, hogy végigvezet bennünket a nevezetességeken.

Szombat reggel, a tradíció jegyében elfogyasztottuk kakaós kalács alapú reggelinket, majd a találkozóig hátralévő szűk egy órában ellátogattunk a város határában álló Szentsimon 1200-as évekből származó templomához.

Aztán irány az „Olvasó”, ahol a világháborúk előtt pezsgő kulturális élet folyt. 1924-ben nyitották meg az ózdi munkások számára. Vidéki viszonylatban kitűnt hatalmas méreteivel és korszerű felszereltségével. Nagyságát figyelembe véve a hatodik helyen állt a hazai színházak között (nézőtere eredetileg 1140 személyes volt). Jelenleg kultúrházként funkcionál. Szépen felújították, visszaállítva szecessziós díszítéseit.

A másik kiemelésre méltó látványosság a hamarosan megnyíló Nemzeti Filmtörténeti Élménypark és Gyártörténeti emlékpark, ami kiváló példája annak, hogy kell egy pusztuló, ámde jobb sorsra érdemes ipari területbe új életet lehelni.

A városnézést fagyizással zártuk Ózd legjobbnak mondott fagylaltozójában,

majd nekiindultunk, hogy fenekestől felforgassuk az előre, minden részletre kiterjedően kidolgozott programot. Így restancialistánk nem sokat rövidült.

Miután a késői kezdés miatt időnk korlátos volt, a viszonylag közel található, felújított edelényi kastélyra esett a választásunk (ami az országban a 7. legnagyobb), mint spontán b tervre. Részemről fokozott várakozással tekintettem a projekt elé, mert jártam ott korábban a renoválás előtt, és már akkor, a lepukkantságon is átsejlett az épületben rejlő potenciál.

A vidéki lankák közt átvezető utunkon folyamatosan kerestük a nosztalgikus igazodási pontokat, bármibe belelátva az "ittmárjártunk"-at.

Másik osztatlan lelkesedést kiváltó területünk az állatok. Bármit megünnepeltünk. A távoli domboldalban tehéncsordának nézett legelésző szalmabáláktól kezdve a ganajtúró bogárig - mindent.

Edelénybe érkezve az első dolog, amire rácsodálkoztam, hogy eltűnt a kastély. Korábban leparkolt az ember az út mellett és besétált a már messziről látható, pár száz méterre lévő látványossághoz.

Most építettek elé egy legalább 1 kilométerre lévő bejáratot, ami egy kvázi grandiózus toalettkomplexum. WC-ken kívül semmi mást nem tartalmaz.

De ez a legnagyobb hibája a történetnek, mert mind a felújítás, mind a kiállítás modern, friss, nemzetközi színvonalúra sikeredett.

3D-s filmvetítéssel indul a tárlatvezetés, amelynél üdítő meglepetés az, hogy a szemüvegesekre külön gondoltak spéci kialakítással.

A film a kastély 1760-as évekbeli korszakát dolgozza fel, amikor is Forgách Ludmilla grófnő (akit Rost Andrea alakít, operaénekesnő létére egész jól beszél prózában) megrendelte Lieb Ferenctől a termek rokokó falképeit. A grófnő fia volt a kis Ferus, akit kezdetben elkényeztetett, pökhendi ficsúrnak ábrázolnak, de végül felnő a feladathoz és kiválóan intézi a kastély ügyeit.

Ezt követően került sor a díszes termek megtekintésére, mindig visszautalva a filmben ábrázolt eseményekre. Visszaköszönt a falakról a grófnőnő mályva mániája, a Ferus által megálmodott bukolikus élőképek, a kész festményekbe belekontárkodó arany ecsetvonásai, illetve az elefántot még nem látott Liebnek adott instrukciók annak ábrázolásához (egyszerű a képlet: vadkan+ormány=elefánt).

A kiállítás utolsó helyiségének tematikáját a Ferus virtuális Facebook profiljának idővonalán található események adják. Nagyon vicces, nagyon modern.

A kastélyszelfi és a külső fotók elkészítése után 

elindultunk hazafelé.

Ekkor konstatáltuk, hogy halálosan éhesek vagyunk. Így bár a háziak közös grillezésre készültek, Tünde csoportnyomásra kommunikálta a szülei felé, hogy mi most a hangsúlyt nem a közösre, hanem a készre helyeznénk, mert már kopog a szemünk az éhségtől.

Ennek eredményeképpen azonnal fogyasztható vacsorával vártak bennünket és ünnepi dekorációval. Erre az estére terveztük ugyanis Hajnicska leánybúcsúját, amennyire csak lehet, pinkben. 

Be is öltöztünk ünneplőbe,

elfogyasztottuk a vacsorát,

majd következett az igazi rózsaszín korszak. Pink cadillac-et ittunk pink pohárból (kivéve Tünde apukáját, aki Y pohárból tette ugyanezt. A női koktélt szürcsölgető papa képe azt hiszem, örökre beleégett a retinánkba.),

Tünde anyuka féle puncstortát majszolva hozzá.

Átadtuk az ajándékunkat, a rózsaszín fotókönyvecskét is, ami az elmúlt évek közös élményeinek lenyomata és Tünde kreativitását dicséri. Annál nagyobb elismerést nem is kaphatott volna, mint hogy szem nem maradt szárazon.

Vasárnap délelőtt nem vették hasznunkat a bográcsgulyás elkészítésénél

(a kooperációs saláta összeállításáról pedig a szombati csavargás miatt csúsztunk le), így megint útra keltünk.

Bélapátfalvára indultunk, ahol megnéztük az 1200-as években épült ciszterci apátság maradványait. Erre némi árnyékot vetett, hogy belefutottunk egy – feltehetően - prominens helyi személyiség búcsúztatásába, amitől mi is kínosan éreztük magunkat és a képeinket is nyomasztóvá tette a gyászoló feketesereg.

A természet annyira kínálta magát, hogy nem tudtunk ellenállni az erdő csábításának. Időnk nem volt rengeteg, így kitűztünk egy elfogadható távolságra lévő célpontot, majd elindultunk - mint utólag kiderült - egy teljesen másik turistajelzésen, mint kellett volna.

Az erdőben megint találkoztunk mindenféle állatkával. Többek között ganajtúrókkal is, amire Vikinek beindult a memóriája. Makacsul állította, hogy ő találkozott olyan mesével gyerekkorában, aminek ez a bogár a főszereplője. Mi szabályosan körberöhögtük, hogy haggyá'má', mit foglalkozott volna Andersen a rendíthetetlen ólomkatona, a kis gyufaárus- és hableány után egy szkarabeusszal? Jelentem: és tényleg. Ahogy térerőhöz jutottunk, lecsekkoltuk és igaza volt. Álljon itt mindenki okulására a kis ganajtúró története, ez a kifejezetten elmebeteg mese (kiemelném ganajtúró mama hajcsavaróit).

Miután a kitűzött célt csak nem találtuk (vajon miért?), egyszerűen sarkon fordultunk és elindultunk kifelé az erdőből. Hazaúton beugrottunk még a festői környezetben található Lak-völgyi tóhoz  is (amelyet korábban Gyári tóként emlegettek, hiszen mesterségesen, a városka hajdani cementgyárának vízellátására alakították ki).

Aztán felfaltuk a gulyást

és érzékeny búcsút vettünk Ózdtól és a Tünde családtól, biztosítva őket arról, hogy bármikor jövünk, ha hívnak.

Mert bizony a restancialista csak bővült. Hisz nem jutottunk be sem a szentsimoni templomba, sem a megnyitásra váró emlék- és élményparkba. És maradtak a régi elemek is: a Tisza-tavi Ökocentrum és Somoskő vára a bazaltorgonával. Felkerült viszont két újabb tétel az "amit mindenki szeret" listára is: felvettük rá a kastélyokat és a tavakat.

Úgyhogy szerintem lesz Ózd szpesöl jövőre is. Babával vagy anélkül, de jövünk.