És akkor megláttam Maczó Balázst a Híradóban, az új kiállításáról nyilatkozni. Szívem megtelt büszkeséggel és a korábbi munkái kapcsán kialakult elkötelezettségtől vezérelve felkerekedtünk és megmásztuk a dombot.

Hogy megismerkedjünk a Moszkva tér történetével. Kezdve az 1800-as évek második felével, amikor az egy-egy tornatanár köré koncentrálódó sportolni vágyók tornaegyletekbe tömörültek, amelyek aztán a mélyen fekvő, így szélvédett, volt agyagbánya gödröket elkezdték korcsolyapályák kialakítására használni, ahol az úri közönség űzhette a "kellemes" korcsolyázás nevű elfoglaltságot, a hét egyes napjain katona-, más napjain cigányzenei kísérettel, akkor még csak passzióból. Később a területet kibővítették és 10 teniszpályát is kialakítottak rajta.

Tovább haladva tanulmányozhatjuk a tér közlekedésének fejlődését, épületeinek, híres lakóinak történetét.

Egymást érik az érdekesebbnél érdekesebb sztorik és információk. Megtudjuk, hogy Földváry Tibor volt a magyar műkorcsolyázás úttörője. Neki köszönhető az, hogy a korcsolyázás szórakozásból versenysporttá válhatott. Ő szerezte meg az első aranyérmet a magyar korcsolyázás történetében, és ezzel az Európa-bajnoki címet is az 1895-ös budapesti bajnokságon. Aztán, hogy a jobboldali közlekedést a 40-es évek elején vezették be hazánkban, vagy, hogy az 5-ös busz Moszkva tér utáni kanyargós szakaszán vesekövek "kirázása" céljából buszoztak az utasok, továbbá, hogy 1958-ban petíciót nyújtottak be a lakosok azért, hogy nyissanak nekik tejvendéglőt a téren.

A templomtérben, ami egyben a tárlat utolsó részének helyszíne, megtekinthető az ikonikussá vált óra, ami több nemzedék számára szolgált igazodási és találkozási pontként.

Megidéznek több, a térrel kapcsolatos művészeti alkotást, slágereket és Török Ferenc filmjét. Rengeteg személyes visszaemlékezést és relikviát láthatunk híres és hétköznapi emberektől, interjúkat volt Kalef galeristákkal. 56-os villamos táblát, aminek birtoklása a 80-as évek végén burkolt ellenzékiséget és rendszerkritikát jelentett a feliratban rejlő oximoron (Moszkva tér-56) miatt.

A kiállítás a nemrég lezárult felújítási munkálatok 14 hónapon át tartó dokumentálása céljából kihelyezett kamera által felvett képsorokból összevágott kisfilmmel zárul.

Elidőztünk még kicsit a látványos, ámde annál kevésbé kényelmes függőágyakban való fetrengéssel a Kiscelli udvarán (már nem csak magunk fotózunk mindent mindenhol, de mozgósítunk másokat is, akiket csak lehet),

majd magunk mögött hagyva a múzeumot megcsodáltuk a természet szépségeit.

Ezek után kézenfekvő volt megtekinteni a felújítás eredményét is. Az tény, hogy a pár évvel korábbi retkes, lepusztult állapothoz képest látványos a fejlődés, de nekem túl modern és nagyon sok a beton.

Tetszik viszont a szökőkút

és különösen az új óra, ami tisztelgés az elődje előtt, ha már a régit nem lehetett/akarták visszaállítani.

Utunk ezt követően a Várba vitt tovább, ahová bármikor szívesen visszatérünk. Mert szép és nem csak, hogy vállalható, de büszkék is lehetünk rá.

Most aktuálisan a Picasso kiállítás okán.

Picassót én csak parfümben kedvelem.

Azt méltányolom, hogy olyan egyedi Pablo stílusa, hogy száz közül is, de a kubizmus nálam kiüti a biztosítékot. A szürreializmust szeretem, ha felismerhető, vagy nonfiguratív, bármekkora őrültség is (Dalí, Chagall, Miró kifejezett kedvenceim), jöhet még az op-art is, de ezek a robbantott emberek, amikor úgy kell összevadászni a szerveket a kockák, gömbök, kúpok sokaságából,

vagy az arc egyazon oldalán található szemek,

illetve a mellkason az egyik, a háton a másik mell,

hogy azt sem tudod, az illető jön vagy megy, na ezt már nem tudom befogadni.

Ilyen horderejű kiállítás viszont általában csak egyszer jön helyünkbe az életben, ezért mindenképp ott kell lenni. Mit is tudtam korábban Picassóról? Hát hogy kék korszak, meg rózsaszín, hogy falta a nőket, és Avignoni kisasszonyok, meg Vasaló nő, Békegalamb és Guernica, amit Madridban járva, a reggeltől estig tartó trappolás mellett sem tudtunk már beszuszakolni a programba.

100 alkotást vonultat fel ez a kiállítás, festményeket, grafikákat, szobrokat. Végigvezet Picasso teljes munkásságán, minden jelentősebb viszonyán.

Vannak klasszikus stílusú képek, pár vonalas skiccek, amikből mindenki számára egyértelművé válik, hogy tudott ám ő nagyon, és nem csak őrültségeket.

Vannak azért pikáns dolgok is doszt, nuni festmény, pisilő nő, aki fölött egy öreg kéjenc csorgatja a nyálát és hasonló marhaságok.

De szívfacsaró dolgok is, amikor például összetört szívű, megcsalt, elhagyott asszonyok könnyeznek a festményeken a mester miatt (megnéztem utóbb a Túlélni Picassót című filmet is, ami szintén szívtiprásaira koncentrál elsősorban).

Korrekt, igényes kiállítás, mindenképp érdemes megnézni, mást nem az általános műveletlenségünk pallérozása céljából. Mellesleg hatalmas az érdeklődés iránta, olyannyira, hogy az amúgy hétfőn zárva tartó Galéria ezen a napon is várja a látogatókat.

De amit igazán szívből tudok ajánlani, az a másik kiállítás, amihez érzelmileg is kötődöm. Ráadásul Balázs vezet a témába vágó sétát is, amit eddig még nem tudtam abszolválni, így maradt még kipipálandó rész az én restancialistámon is.

2016.06.25. 21:28, Marian

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés