Az Ironman története 1978-ra nyúlik vissza. Egy díjkiosztó gálán a hawaii Waikiki Swim Clubban (gondolom néhány pohár koktél után) tengerésztisztek azon versengtek kinek nagyobb a teljesítőképessége, így eljátszottak a gondolattal, hogy a három Hawaii-on megrendezésre kerülő versenyszámot (Waikiki Rough Water Swimm elnevezésű tengeri úszóversenyt, a Bike of Oahu kerékpárversenyt és a Honolulu Marathon-t), melyek mind állóképességre építenek, kombinálják.

Fogadásból született tehát a világ egyik legismertebb versenye, melyen az első évben 15 indulóból 12 ért célba, köztük az Iron Man kitalálója, John Collins, kilencedikként, 17 óra 20 perces eredménnyel. A győztes egy vasból kovácsolt, embert ábrázoló szobrocskát kapott.

A kilencvenes évekre már megismerte a világ ezt az új megmérettetést, s egyre többen vállalkoztak erre a nem mindennapi kihívásra. Magyarországon is 1990 óta évről évre megrendezésre kerül ez a verseny Nagyatádon, EXTREMEMAN néven.
A teljes Ironman táv 2.4 mérföld (3.8 km) úszásból, 112 mérföld (180 km) kerékpározásból és 26.2 mérföld (42 km) futásból áll.

Nos ennek a fele a 70.3, mellyel már én is kacérkodtam egy ideje. Inkább azt mondom álmodoztam róla. Sok kimondva a 113 km, de ha úgy nézzük, hogy úszni bármikor úszok ennyit minden megerőltetés nélkül, futni is futottam már félmaratont, több versenyen is, akkor csak biciklizni kell egy kicsit… Valaki azt mondta, a biciklin meg csak ülni kell… Nos ez azért nem teljesen így van.

Fizikai és szellemi erőpróba - „Motivate the mind… the body will follow.”

A decemberi nevezést követően beindult nálam egy alap izgatottsági szint, mely kitartott a rajtvonalig. Nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe A verseny. Motivált, hogy készülnöm kell. Ez a táv, ez a kihívás már nem gyerekjáték. Itt már ismernem kell a testem jelzéseit, tudnom kell mik állnak bizonyos élettani folyamatok mögött és meg kell terveznem az adott hétre jutó edzésmennyiséget.

Ahogy közeledett a nagy nap egyre erősebbnek éreztem magam, egyre többet tudtam tekerni vagy futni anélkül, hogy kifejezetten fáradtnak mondtam volna magam. Éreztem, hogy egyre több órán keresztül képes vagyok azonos sebességgel folyamatosan haladni. A nevezés napján még a „8 óra alatt csak sikerüljön teljesíteni” kép lebegett előttem, de ahogy erősödtem éreztem, hogy ebből lehet sokkal jobb idő is. A hét órát tűztem ki célul, rászámolva mindent, öltözés, pisilés, pihenés, vis major esetek.

Komoly anyagi ráfordításunknak köszönhetően egy szuper bringával (na jó az én szintemen szuper), egészen jó felszerelésekkel és jó minőségű táplálék kiegészítőkkel vágtam neki a felkészülésnek és versenynek.

A téli idõszakban is edzettem, de inkább benti tekerés volt otthon és a spinning órán az edzõteremben, benti úszás az uszodában, plusz egy-két kinti futás agyonöltözve. Késõbb, ahogy javult az idõ ki lehetett szabadulni. Végre a bicikli is pályára került a környékbeli dimbes-dombos utakon.

Minden edzés alkalmával vizualizáltam a versenyt. Milyen lesz majd pl a futópályán 6km-nél járni, vajon fáradt leszek? Milyen lesz elindulni a bringával a második 45 km-es körre?
Ha mélyponton voltam a motivációmat illetõen, mert épp rosszul ment az edzés, akkor az utolsó 100m-re gondoltam. Amikor már az embert a szíve viszi. A piros szõnyegre a célvonal elõtt, amelyen már csak az futhat, aki végigcsinálta, aki felkészült és teljesítette a távot.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert minden úgy sikerült, ahogyan szerettem volna. Magamhoz képest nyugodt voltam a rajt elõtt. Mindig csak egy feladatra koncentráltam. Elõször csak az úszásra, aztán a biciklire végül csak a futásra. 

A rajt elõtti pár perc már csak rólam szólt. Tudtam, hogy magam miatt csinálom, és azért vagyok itt, hogy élvezzem. Azt hiszem mosolyogva szaladtam a Dunába…

A biciklin mikor az órámra pillantottam tudtam, hogy jobb lesz az idõm a tervezettnél. Nem fogott ki rajtam a Várba vezetõ emelkedõ sem, pedig féltem tõle. Folyamatosan elõztem, még fölfelé is.

A futás 4 körbõl állt. Nem szeretem a körözõs versenyeket, de most nagyon kellett, hogy 4x is elfussak Tamás és Anya mellett. Sokat jelentett a biztatásuk és maga a tény, hogy ott vannak, várnak.

A célfotó pedig önmagáért beszél. ? ? ?
Imádtam a verseny minden percét!

Hogy miért csinálom? Mert nekem ez jó!!!! ? Tudom, hogy nehéz elhinni. De ettõl én magabiztosabbnak, erõsebbnek és többnek érzem magam.
Nem lehet szavakkal leírni mit jelent egy ilyen verseny. Nem vagyok profi sportoló, nem a pénzért csinálom. Nem csak errõl szól az életem, de fontos részévé vált.
S hogy mi lesz ez után? Hááááááááát van, amit kár lenne félben hagyni…