Keresztes Tamás nem a legjobb riportalany. Mert introvertált magamutogató. A színpadon kinyílik, leveti láncait és féktelen őrült módjára „tombol”, de privát megnyilvánulásaiban nagyon visszafogott és szemérmes.

Nem segít ezen, ha ráadásul olyan botcsinálta riporter kezei közé kerül, mint Veiszer Alinda. Hogy ennek a nőnek a kultusza miből épült fel, igazán nem értem. Talán annyi szól mellette, hogy aktuális és utánanéz dolgoknak, de aztán azokból téves következtetéseket von le, majd álláspontjához makacsul ragaszkodva gyötri vele aktuális áldozatát, ezzel sokszor kínos szituációba sodorva szerencsétleneket. Álnaiv (vagy ténylegesen ostoba) kérdésekkel bombázza őket, számukra teljesen lényegtelen részleteknél leragad, órákig csűri-csavarja, vesézi őket, lovagol rajtuk, amitől alanyai gyakran zavarba is jönnek, mert nem tudják, hogy sírjanak, vagy nevessenek-e inkább (Alinda persze mindeközben nem veszi észre magát az istennek se). Amíg D. Tóth Kriszta beszélgetései kötetlenek, lazák, felszabadultak, addig Alindáé izzadságszagúak, álintellektuálisak és erőltetettek (hülye kérdésekre nehéz nem hülyeséget válaszolni).

Ami miatt mégis nézem, az a riportalanyok személye. Mert más azért interjúkat olvasni velük, és látni őket „élőben”. Meg vannak köztük szép számmal olyan káprázatos figurák, akiket még ez a buta riporteri stílus sem képes lehúzni.

A Keritomival készült beszélgetés nem túl szórakoztató, ellenben elég informatív. Mesél arról, hogy autodidakta módon tanult meg több hangszeren játszani, kottát nem olvas, szól pár szót a kisfiáról, szüleiről és a debreceni évekről.

De ami most aktuálisan a legfontosabb: kulisszatitkokat árul el az Egy őrült naplójával kapcsolatban. 

Hogy először a darab volt meg a főszereplővel, ehhez választottak rendezőt (Bodó Viktor). A díszletet Tamás tervezte, és gyakorlatilag mindenkinek egy Van Gogh által festett szobabelső ugrik be róla először.

Lejt és göröngyös és igazi színészi bravúr a játék meg a folyamatos szövegelés mellett azon egyensúlyozni és pakolászni a berendezési tárgyakat. Aztán ott van az a looper nevű kütyümütyü is, amikkel különböző effekteket, torzításokat is intéz mindemellett.

Ez már önmagában is elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, viszont nem lenne elég ahhoz, hogy a szezon egyik legjobb előadása kerekedjen belőle. Ahhoz már az ember is kell. Aki úgy mutatja be az őrület stádiumait lépésről lépésre, a reménytelen szerelmet, a kutyák beszélgetését, hogy kacagunk ugyan, de sírni szeretnénk. Ahogy a nyomorult kisembertől eljut a spanyol királyig, majd az enyészetig. Zavarba ejtő az első sorban ülni, testközelből, szinte tapintva végignézni ennek a szerencsétlen embernek a vergődését.

Nagyszerű előadás született, ami bemutatja Keritomi sokrétű tehetségét. Hiszem, hogy ugyanolyan katartikus alakítás lesz ez sokak számára, mint számomra volt anno a konferansziéja a Kabaréban, amiben felfigyeltem rá és egyből a szívembe is zártam.

(a novella itt olvasható, szívemből szóló kritika pedig itt)