Lehet közömbösnek maradni egy nép történelme iránt, ahol olyan neveket adtak uralkodóiknak, mint Széphajú Harald, Véreskardú Erik, Szürkeköpenyes Harald, Csupaszlábú Magnus, Nagyszájú Sigurd, Szélesvállú Haakon, Papgyűlölő Erik? Nekem nem sikerült.

Norvégia első lakói a legutóbbi jégkorszak végén, kb. 11 000 évvel ezelőtt érkeztek új otthonukba.

A gleccserek visszahúzódásával felbukkantak az első vadászok, akik Szibériából, a vándorló rénszarvasokat követve jutottak el idáig. Nem sokkal később a nomád európai vadászok elérték a mai Norvégia déli vidékeit. A bronzkor ideje alatt Svédország területéről is érkeztek bevándorlók Dél-Norvégiába.

Az európai országokat, népeket átalakító mozgások nem, vagy későn jutottak el erre a földre. Sem a római légiók, sem a népvándorlás hullámai nem érintették partjait. A feudális rendszer feltételei – jórészt földrajzi okokból – hiányoztak. A kies völgyek, a fjord menti tenyérnyi földek a hosszú tél miatt még annyit sem teremtek legtöbbször, amennyi a megművelő eltartásához kellett volna, ezért tengerre kellett szállni, halászni, vadászni. A nagybirtok és az ezen alapuló hatalmi rendszer csak az erdőgazdálkodásban alakulhatott ki. A paraszt, a halász, de még az erdei fakitermelő is feudális kötöttségektől mentesen élhetett. Így aztán nem csoda, hogy 1824-ben minden ellenállás nélkül eltörölhették a megkülönböztető címeket. Ebből adódik az az érdekes helyzet, hogy Norvégiának királya van, de arisztokráciája nincs.

Norvégia a vikingek ideje alatt befolyásolta leginkább a történelem menetét. Ez a korszak Kr. után 793-ban vette kezdetét, amikor viking kalózok feldúlták az angliai Lindisfarne-apátságot. A következő száz évben a vikingek végigpusztították Európát, és településeket alapítottak Shetland és Orkney szigetén, a Hebridákon, a mai Írország területén és Normandiában (utóbbi róluk kapta a nevét: „North men” – „északi emberek”).

A vikingek azon túl, hogy már a puszta hírük is rettegéssel töltötte el a jámbor keresztény világ embereit, hajóépítési technikájuk és elsősorban a felfedező útjaik révén írták be nevüket a világtörténelem könyveibe. Miközben igyekeztek megszerezni a tengerek feletti uralmat, felfedezték és benépesítették Izland szigetét, eljutottak Grönlandra, majd onnan tovább Észak-Amerikába, a ma Labrador néven ismert félszigetre (Erik Torvaldsson, ismertebb nevén Vörös Erik fedezte fel Grönland dél-nyugati részét, ahol viking települést alapított. Fia, Leif Eriksson volt az első európai, aki partra szállt Észak-Amerikában).

A vikingek kalandozásaik során kapcsolatba kerültek számos európai, az otthoninál fejlettebb társadalmi rendszerű országgal, megismerték kultúrájukat, a keresztény vallást és a központi kormányzás rendszerét. Ily módon, hazatérve ők is hozzájárultak a társadalmi viszonyok átalakulásához Skandináviában.

Széphajú Harald viking vezér Kr. u. 872-ben egyesítette Norvégiát. Olaf Haraldsson király átvette az általa meghódított területek vallását, a norvégokat keresztény hitre térítette, és 1024-ben megalapította a norvég keresztény egyházat. Halála után csodákról kezdtek beszámolni, amelyek a mai Trondheimben található sírja körül történtek, amelyek eredményeként ő lett Norvégia védőszentje.

A viking kornak 1066-ban áldozott le. A norvégok tengeri haderejének III. Sándor skót király adta meg a kegyelemdöfést, aki 1263-ban szétverte a norvég hajóhadat.

(További érdekességeket a vikingek kalandozásairól, vallásgyakorlásukról, mitológiájukról, halandó isteneikről, a rúnákról egy olyan hölgy blogjáról citálok ide, aki 20 éve él Norvégiában.)

A 14. század első felében Oslo lett a hatalom központja. A fejlődés időszaka 1349-ig tartott, amikor az országon végigsöprő bubópestisjárvány elpusztította a lakosság csaknem kétharmadát. 1380-ban Norvégia egybeolvadt Dániával, és ez az unió a következő 400 évben fenn is maradt.

1814-ben a francia polgári forradalom és a napóleoni háborúk eredményeként Norvégia elszakadhatott Dániától, és május 17-én új alkotmányt fogadtak el. Ez azóta a norvég nép nemzeti ünnepe. Az ország azonban nem lett igazán önálló, rövid háborúskodás után 1814 novemberében Norvégia elfogadta az uniót Svédországgal. A norvégoknak külön alkotmányuk és sorozásos rendszeren alapuló hadseregük volt ugyan, de Stockholmmal közös külpolitikát és uralkodóházat kellett bevállalniuk.

1884-ben parlamentáris kormányzás kezdődött Norvégiában, és a növekvő nacionalizmus végül 1905-ben a svédektől való békés elszakadáshoz vezetett. Népszavazást tartottak, amelyben a norvégok a monarchiára szavaztak a köztársasággal szemben. Nem lévén saját királyi családjuk, a norvég parlament a dániai Károly herceget választotta meg uralkodónak, aki beiktatásakor felvette a VII. Haakon nevet, és fiát Olafnak nevezte el, így tisztelegve Norvégia viking múltja előtt.

Az elmúlt századok során szegény, sokak számára még elegendő kenyeret sem nyújtó, s százezreket kivándorlásra késztető ország a 20. század elején indult el a gazdasági felemelkedés útján. A vízi energia hasznosítása, s ennek eredménye az olcsó villanyáram, a gazdag erdőségekre és az új tudományos eljárásokra épült vegyi- és papíripar fejlődése, valamint az első világháborús konjunktúra magyarázza a „gazdasági csodát”.

Norvégia az I. világháború alatt semleges maradt, s hajóparkját a jobban fizető hadviselő, az angolok szolgálatában hasznosította. A nagy tőkés gazdasági válság azonban 1929-ben megrázta az országot. Munkanélküliség, nyomor kínozta a munkásság és a parasztság széles tömegeit. Sztrájkok, tüntetések jelezték az elégedetlen munkásság reagálását, s ugyanekkor adott életjelet magáról Vidkun Quisling is, aki ekkor hadügyminiszter volt. Elrendelte, hogy a katonaság lőjön a kenyérért tüntető bányászok közé.

A harmincas években azután tovább folytatódott a gazdasági megerősödés, felemelkedés. A II. világháború kitörését követően a norvég kormány remélte, hogy az ország semlegességét meg tudja óvni, csakúgy mint 1914-ben, ezért gazdasági és politikai engedményeket tett Hitleréknek. Ennek ellenére 1940. április 9-én a németek meglepetésszerűen megtámadták és lerohanták Norvégiát. A villámgyors lefolyású akció azért sikerülhetett, mert a Hitlerék zsoldjában álló norvég erők – élükön Quislinggel – elárulták hazájukat (Quislinget a norvég népbíróság később felelősségre vonta, halálra ítélte és 1945. október 27-én kivégezték Oslóban. A mai napig minden hitvány, idegen zsoldban álló hazaárulót quislingnek neveznek szerte a világban.).

Haakon király Angliában állította fel kormányát, és a norvég kereskedelmi flotta nagy részét a szövetségesek parancsnoksága alá helyezte. Noha Norvégia a háború végéig megszállt terület maradt, tevőlegesen vett részt az ellenállásban.

A királyi család 1945 júniusában tért vissza az országba. Haakon király 1957-ben halt meg, a trónra fia, V. Olaf került, aki 1991-ben bekövetkezett haláláig uralkodott. Jelenleg fia, az 1991-ben megkoronázott, 80 éves V. Harald király ül a trónon. Gimnazista éveit egy állami iskolában töltötte, majd elvégezte a Katonai Akadémiát, ezután Oxfordban tanult. Kiváló vitorlázó volt, még trónörökösként három olimpián indult. Ő volt az első európai uralkodó, aki szerelemből házasodott, rangján aluli nőt vehetett feleségül. Sonja Haraldsen, Norvégia jelenlegi királynéja egy textilkereskedő lánya volt, aki Oslóban nőtt fel, a szakközépiskolában divattervezést és szabóságot tanult, az egyetemen pedig a francia, angol és történelem szakot választotta. Az akkor még herceg Harald és a fiatal lány egy partin ismerkedett meg egymással, találkozásuk pedig szerelem volt első látásra. A királyi család azonban megtiltotta a hercegnek, hogy Sonjával legyen. Harald édesapja éveken át tartotta nyomás alatt a fiát, kötelezni akarta arra, hogy rangjának megfelelő nőt válasszon magának. A fiatal szerelmesek titokban folytatták kapcsolatukat. Harald megmakacsolta magát, kitartott Sonja mellett, nem volt hajlandó mást elvenni (ezzel ugye veszélybe került az utódlás is, hisz Harald volt az egyetlen trónörökös). Kilenc évig kellett várnia, amikorra végül megkapta édesapja hozzájárulását a Sonjával kötendő házassághoz. A nép nagyon szereti a királynét, többek között azért, mert Sonja közülük való.

A királyi párnak két gyermeke született: Márta Lujza hercegnő

és Haakon koronaherceg.

2001-ben Haakon feleségül vette a polgári származású Mette-Marit Tjessem Höibyt. Egyesek igencsak fanyalogtak, mert az ara egyedülálló anya volt. Sőt korábbi kicsapongó életéről az oslói kábítószeres körökben ismert, büntetett előéletű barátja állítólag fotókkal is rendelkezett, amiket azonban sehol nem hozott nyilvánosságra. Haakon koronahercegnek és feleségének azóta egy kislányuk: Ingrid Aleksandra, és egy kisfiuk született: Sverre Magnus. Mette-Marit hercegnő királyi házasságba vitt Marius nevű fiát azonban nem illeti meg a „királyi fenség” megszólítás, és nem szerepel a trónutódlási rendben sem.

A miniszterelnök jelenleg Erna Solberg a Konzervatív Párt vezetője.

A norvégok 1972-ben leszavazták az Európai Közösséghez, majd 1994-ben az Európai Unióhoz való csatlakozást is.

Történelmük egyik legborzasztóbb tragédiája 2011. július 22-én történt, amikor egy szélsőjobboldali, iszlámellenes merénylő 77 embert ölt meg Oslóban és Utøya szigetén. Anders Breivik először egy autóba rejtett pokolgépet robbantott fel a kormányzati épületek közelében, amelynek következtében nyolc ember vesztette életét, több tucatnyian pedig megsérültek. Két órával később rendőregyenruhában áthajózott Utøya szigetére, ahol válogatás nélkül elkezdte agyonlőni a Munkáspárt ifjúsági szervezetének tizenéves táborozóit. A szigeten 69-en haltak meg: 35 férfi és 34 nő. 67 személy lőtt sebektől, 1 személy lövéstől és fulladástól és 1 fiatal vízbe fulladástól. 15 éves volt a legfiatalabb, 52 pedig a legidősebb áldozat. A rengeteg sérült közül nagyon sokan maradandó sérülést szereztek, elvesztették végtagjaikat, látásukat, hallásukat, stb.

Breivik a lehető legsúlyosabb börtönbüntetést kapta: 21 évet. Ez meghosszabbítható, ha fennáll a veszélye annak, hogy szabadulása után továbbra is veszélyt jelenthet a társadalomra.