Norvégia 8 világörökségi helyszínnel rendelkezik, amelyből 7 kulturális, egy pedig természeti (nyugat-norvégiai fjordok).

Urnesi dongatemplom

A 12. és 14. század között mintegy ezer dongatemplom épült Norvégiában. A vikingek ekkortájt tértek át a keresztény hitre, de mivel az ő életükben a hajó játszotta a főszerepet, a templomaikat is hajó formájúra építették.

A dongatemplom egyszerű, viszonylag kis faépítmény, keskeny szentéllyel, cölöpökből épült falakkal. Tartósságuk oka a masszív alapozás: a cölöpökből és palánkokból épült templomok megemelve állnak, ezért nem penészednek. A díszítés központi elemei a bejárati részen elhelyezett faragások. Ez az ornamentika sokszor pogány jegyeket is visel, amelyek valószínűleg a vikingek állatos díszítéseire utalnak vissza.

Mára csak 28 maradt fenn ezekből a különleges templomokból, amelyek közül az urnesi fatemplom a legrégebbi (1130 körül épült).

Világörökségi státuszát azzal érdemelte ki, hogy egyesíti magában a kelta művészeteket, a viking hagyományokat és a román térrendezési elveket.

Bergen

Bergen nem csak ma számít Európa egyik legjelentősebb személykikötőjének, de már a 14-16. században a Hanza-szövetség egyik legfontosabb városa volt, éppen úgy, mint Hamburg vagy Bréma. A Hanza-szövetség tulajdonképpen céhet jelent, külföldön letelepedett német kereskedők szövetségét, amely az illető ország ipari termékeit saját hasznára aknázta ki. Bergenben például a jövedelmező halászatot biztosították maguknak.

Ezek a német származású kereskedő emberek idegenbe szakadva, hazájuktól távol, valósággal kolostori szigorúságú rend szerint éltek főnökük kormányzása alatt.

Az itt lakó Hanza-tagoknak tilos volt a nősülés, közösen laktak kolostorszerű házakban, ahová tilos volt nővendéget hívni. De ha valaki áthágta közülük ezt a tilalmat, és nővendéget talált becsempészni, akkor társai lesben álltak, a távozó nőt leszúrták és a tengerbe vetették, az asszonyt becsempésző legénynek pedig egy hordó bort kellett a többiek javára felajánlania bírságul.

A német kereskedők a tengerpart mellett egy külön negyedben éltek, ezt kerítéssel el is különítették a többi városrésztől. Az épületek földszintjén voltak a tágas raktárhelyiségek, az emeleten pedig a háló- és lakószobák a főnök és a legénység részére.

Ezt a régi negyedet, Bryggent, illetve az itt álló Hanza-házakat (62 darab épület, háromszintes, fából készült házak, amelyek egy-egy udvart fognak körül, a tetőkön kívül a homlokzatokat és az oldalfalakat is zsindely borítja) nyilvánította az UNESCO a világörökség részévé.

Røros

Az érclelőhelyek felfedezése előtt Røros álmos kis falu volt, amelynek lakói földműveléssel foglalkoztak, meglehetősen zord időjárási körülmények között. Ez ugyanis Norvégia egyik leghidegebb városa – a rekordot 1914-ben mérték, mínusz 50,4 fokot. 

Az első rézbánya 1644-ben nyílt meg a városban, majd két évre rá az első olvasztókohó is felépült. A bányászok Szászországból érkeztek, a norvégoknak ugyanis nem volt tapasztalatuk ilyesmiben. A skandináv háború során a svédek 1678-ban és 1679-ben mindent porig romboltak, a rézlelőhelyeket pedig elfoglalták saját hadiiparuk számára. A háború után a várost újjáépítették, és egészen 1977-ig folytatódott a rézbányászat.

Røros különlegessége, hogy a városszerkezet a mai napig őrzi 17. századi formáját. A mintegy kétezer épület jórészt 18-19. században újjáépített faházakból áll, új épületet alig találunk a településen. Az utcák ezért igazán bájos, ódon hangulatot árasztanak.

Alta

A legészakibb világörökségi helyszín az altai sziklarajzok.

Alta sziklarajzai – melyekből már több ezret találtak – a becslések szerint hatezer évvel ezelőtt, azaz i.e. 4200–4500 körül készültek. A sziklarajzok öt különböző helyszínen találhatók, de csak a legnagyobb lelőhely van nyitva a nagyközönség előtt.

A rajzokat kvarcit vésőkkel vésték a gránitba. A ma látható vörös festéket a muzeológusok pingálták a képekre, amit utólag már nem tartanak jó ötletnek, úgyhogy fokozatosan eltávolítják a festékréteget.

Vega-szigetek

A Vega szigetvilág 1037 km²-en elterülő 6500 kisebb-nagyobb szigete és sziklaszirtje az északi sarkkör közelében található. A kíméletlenül zord természeti körülmények és a halászó, fölművelő lakosok együtt alakítgatták a szigetek mai arcát. A szigetvilág nem valami híres építmény vagy különleges állatfaj miatt került fel a világörökségi listára, hanem azért, mert évszázadokon keresztül szinte változatlanul zajlott itt az élet. A modern kor vívmányai vagy a jelentősebb kereskedelmi vállalkozások egészen a legutóbbi időkig nem jelentek itt meg.

Az elmúlt 1500 évben az itt lakók ugyanabból éltek: halászatból, vadászatból, farmerkedésből, valamint a pehelyréce tojásainak és tollának gyűjtögetéséből. A pehelyrécék minden évben ugyanoda térnek vissza fészket rakni nyár elején. A helyiek szárított hínárból védett, félkész fészkeket készítenek elő számukra, melyeket a madarak boldogan birtokba is vesznek. A récék fejezik be, teszik puhává a fészkeket saját tollaikkal, melyeket később az emberek összegyűjtenek, megtisztítanak, hogy dunyhákat, ruhaneműket készítsenek belőle.

Nyugat-norvégiai fjordok (Nærøy- és Geiranger-fjord)

Norvégia mintegy 1200 fjordja közül az UNESCO a Nærøy-fjordot és a Geiranger-fjordot jelölte meg világörökségként, mivel ezek a legmélyebbek (elérik az 500 méteres mélységet), legkeskenyebbek és legszebbek – azaz a fjordok mintapéldányai. Különleges szépségüket a keskeny és meredek sziklafalaknak köszönhetik, amelyek 1400 méterre nyúlnak a tengerszint fölé.

Struve földmérő vonal

A mérőpontokat Friedrich Georg Wilhelm von Struve (német-orosz csillagász, földmérő, 1793-1864) állíttatta fel és arra használta, hogy háromszögelési technikával pontosan meghatározza a Föld nagyságát és formáját, azaz mérésekkel igazolja, hogy gömb alakú és a sarkoknál kissé lapos.

A mérőpontok a norvégiai Hammerfesttől indulnak és 2820 kilométeren keresztül az ukrajnai Fekete-tengernél érnek véget. A földmérő vonal eredetileg 258 háromszögből és 265 pontból állt, de csak a 34 legjobb állapotú, valamint kultúrtörténeti szempontból legértékesebbeket választották ki védelem alá helyezendőnek.

Érdekesség, hogy a földmérő vonal születésekor még csak két országon – Oroszországon és Svédországon – haladt keresztül, ma ugyanezen a területen tíz ország található (a további nyolc: Norvégia, Finnország, Észtország, Litvánia, Lettország, Fehéroroszország, Moldova, Ukrajna).

A vonal láthatatlanul köti egymáshoz a tíz országot, a világörökségi kérelmet is együtt nyújtották be. 2005-ben ez a vonal volt az első országhatáron átnyúló világörökség. A védelmet a pontok esetén mindössze néhány négyzetméternyi terület védelme jelenti. A védelem alá helyezés anyagi terhet sem ró az országokra, mivel a mérőpontok általában elhagyott területen találhatók.

Rjukan és Notodden ipari műemlékei

Az épületkomplexumot a Norsk-Hydro Company alapította műtrágyagyártás céljára, hogy kielégítsék a 20. század elején a nyugati világban robbanásszerűen megnövekedő igényt az agrártermékek és így a mezőgazdasági termelést segítő anyagok iránt.

Építése során hasznosították a vízenergia termeléséhez szükséges amerikai és európai kutatási és tudományos eredményeket. Rjukan és Notodden városokban az ipari létesítményeket, az itt dolgozók lakhelyeit és közösségi épületeit vasút és vízi útvonal kötötte össze a kikötőkkel, ahol az elkészült terméket hajókra rakták. A fejlett szállítási és előállítási technikák lehetővé tették, hogy az itt előállított termékmennyiség világszinten is jelentős legyen. A helyszín részei a gátak, az alagutak, a villamos vezetékek, a csőhálózat, a gyárépületek, ezek melléképületei, a munkások lakónegyedei, és az ezeket összekötő vasútvonalak. A 2015-ben védetté nyilvánított épületkomplexumok jó állapotban maradtak fenn.