Ezt az írást olyan látnivalóknak szentelem szubjektíve, amiknek zömét nem fogjuk látni ottlétünkkor, de elég szenzációsnak tartom őket ahhoz, hogy említést tegyek róluk. Nem taglalok viszont olyanokat - ha mégoly nagyszerűek is -, amelyek ugyan jelentősek, de úgyis szerepelni fognak az útibeszámolómban.

Norvégia egyik leghihetetlenebb útja az Atlanterhavsveien (kb. Atlani út, vagy Atlanti-óceáni út) névre keresztelt autópálya. Ez a nagyjából 5 mérföldes útszakasz a kontinenst köti össze az óceánban elhelyezkedő szigetekkel.

A dimbes-dombos szigetek közt húzódó aszfaltszalag szinte megdöbbentő hurkokat ír le a tér minden irányában: nem csak jobbra és balra, de fel- és lefelé is csavarodik, néha egyszerre, akár egy őrült hullámvasút. Rajta utazva pedig szédületes kilátás nyílik az Atlanti-óceánra és a Skandináv-félsziget hegyeire, miközben a pálya alacsonyabban húzódó részein rendre átcsapnak az óceán hatalmas hullámai.

Részben lakott szigeteken és sziklaképződményeken halad át, szélessége 6 és fél méter, emelkedési szöge maximum 8 fokos. Része több gát, viadukt és nyolc híd, utóbbiak közül a legjelentősebb a Storseisundet-híd (a helyiek csak “részeg hídnak” nevezik a szokatlan formája miatt). A rendkívüli mérnöki kreativitást 2005-ben “Az évszázad norvég konstrukciója” díjjal ismerték el. Maga a megépítés 12 évbe telt, ezalatt 12 hurrikánt kellett elviselnie. 122 millió norvég koronába került. 1989. július 7-én nyitották meg az autósok előtt és 1999-ig fizetős volt.

 

Norvégia legnagyobb és Skandinávia második legnagyobb repülőtere az Oslótól 48 km-re északra lévő Gardermoeni reptér. Rajta kívül a Sandefjordi repülőtér is kiszolgálja a fővárost, oda főként a fapados légitársaságok repülnek.

 

Elképesztő rekordot állított fel a norvég NRK2 csatorna 2011 júniusában azzal, hogy 134 órán át – megszakítás nélkül – közvetítette a Nordnorge (Hurtigruten) óceánjáró útját a fjordok mentén, ami a világ leghosszabb tévéműsorává avanzsált. Mindezt a norvég lakosság fele, 2,5 millió ember követte.

A műsor abból állt, hogy a néző bámulhatta a hajóorrot, aláfestésnek zene szólt, vagy még az sem, csak hallgathatta, ahogy esik az eső, néha meginterjúvoltak egy-egy utast, akik fülig érő szájjal elmondták, hogy egész nap zuhogott, így a világon semmit nem láttak a tájból. Ha már nagyon esett, gyorsan bekapcsoltak a hajótestbe.

A norvégok azonban úgy látszik, hogy imádják az ilyen meditatív tévézést, na meg a fjordjaikat. A lenyűgöző képkockákkal szolgáló utazás a nézettségi piac 35 százalékát uralta, ami példátlan siker volt az NRK2 történetében, a csatorna ugyanis az előző héten alig érte el a 6 százalékos nézettséget.

A Hurtigruten (norvégül Hurtigruta, jelentése „gyors járat”) a hagyományos norvég postahajó-járat elnevezése, amely a Norvégia 2650 km hosszú nyugati partja menti településeket köti össze már 1893 óta.

Manapság a hagyományos teher- és személyforgalmat bonyolító, valamint turistákat is szállító hajók a Bergen és Kirkenes közötti utat 6 és fél nap alatt teszik meg, miközben a tényleges postaforgalom már 1984-ben megszűnt. A Hurtigruten útvonala, eredeti rendeltetésének megtartása mellett ma már nemzetközileg ismert turista látványosságnak tekinthető.

A Hurtigruten hajói szigorú menetrend szerint közlekednek. Egy hajó minden nap ugyanabban az időpontban elhagyja Bergent, és 12 nap elteltével tér vissza a kiindulási kikötőbe. A járat által érintett kikötőkben, különösen Észak-Norvégiában a hajók megérkezése a lakosok napirendjében fix programot jelent, hiszen azokat a helyi lakosok orvoshoz járásra, hatósági ügyek intézésére és családi látogatásokra is igénybe veszik. A turisták főleg az északra, vagy a délre menő utat, vagy pedig a teljes körutat választják, de bármelyik kikötőben fel, és ki is lehet szállni.

A hajók Kirkenesben fordulnak vissza délre, és csaknem ugyanazon az útvonalon mennek vissza Bergenbe. Ugyanakkor az odamenet során éjszaka érintett kikötőket a visszaúton nappal érik el, így egy teljes körút során minden kikötőben nappal is kikötnek.

Sem a téli és a nyári útvonal, sem pedig az északra és délre menő útvonal nem egyezik meg teljesen: a hajók nyáron északra menet a Geiranger-fjordba, visszafelé pedig a Trollfjordba is bemennek.

Abból adódóan, hogy egy-egy napos indulási különbséggel egyszerre mindig 11 hajó járja ugyanazt az útvonalat, az északra és a délre menő hajók rendszeresen és meghatározott térségekben találkoznak, ami az utasok számára mindig eseményt jelent, hiszen a hajók előírt rendszer szerint üdvözlik egymást, nappal hang-, sötétben pedig fényjelzéssel.

Az egyes kikötőkben a tartózkodási idő a ki- és berakodás idejétől, illetve a kikötő, vagy város turisztikai jelentőségétől függ. Egyes kikötőkben a várakozás több óra is lehet, ilyenkor az utasok lehetőséget kapnak a szervezett kirándulásokon és városlátogatáson való részvételre, vagy egyedi sétát tehetnek. Akár több napos kirándulásokra is lehet jelentkezni.

 

A világ leghosszabb közúti alagútja a 24,51 kilométeres Lærdal-alagút. A fővárosból, Oslóból ezen keresztül lehet az ország második legnagyobb városába, Bergenbe eljutni.

Az alagút építése 1995-ben kezdődött és 2000-ben nyitották meg a forgalom előtt. Az építési költségei 1082 millió norvég koronába kerültek. Annak ellenére, hogy Norvégiában számos alagútnál a költségeket útdíjak kirovásával teremtették elő, ezt nem alkalmazták ebben az esetben. Megépítéséhez 2,5 millió köbméternyi sziklát kellett eltávolítani. Hosszúsága miatt az alagutat négy részre osztották, négy pihenőhely kialakításával. Ezekben a pihenőkben kék felhőket vetítenek a plafonra, így egy-egy ilyen ponthoz közeledve az embernek az az érzése, mintha az alagút végéhez közeledne, aztán mégsem. Valószínűleg ezzel próbálják oldani a klausztrofóbiásokban a feszültséget, illetve megtörni a 24, 51 km monotonitását.

A levegő nagyfokú tisztaságát kétféleképpen biztosítják az alagútban: ventilálás és öntisztulás segítségével. A Lærdal-alagút a világon az első olyan alagút, amelynek levegőjét egy légtisztító erőmű segítségével tisztítják meg. A művelet során az alagútból származó szennyezett levegőből kivonják a nitrogén-dioxidot. Két nagy ventilátor vezeti ki a levegőt, amelyeken elektrosztatikus szűrőket helyeztek el, melyek megtisztítják a szabadba távozó levegőt a portól és a koromtól.

 

Norvégia legdélibb pontja Mandaltól 36 km-re nyugatra található. Itt, a vad tengerparton áll a Lindesnes Fyr nevű klasszikus világítótorony.

 

A Spitzbergákon található a Nemzetközi Magbunker, ahol közel egymillió növény magvait tárolják arra az esetre, ha valamilyen globális katasztrófa miatt kihalnának. A világon ezen kívül kb. 1300 magbank működik, ennek készleteit csak akkor használnák fel, ha a többi megsemmisült.

A bunker építését 2008-ban fejezték be. 120 méter mélyen található egy homokkőhegy gyomrában, a hűtéshez helyben bányászott szén biztosít energiát. A magokat -18 ^oC-on tárolják, így akár évszázadokon át is megőrizhetőek.

A bejárat fölötti világító installációt Dyveke Sanne készítette. A rozsdamentes acélszerkezet a nyári hónapokban az aurora borealis fényét veri vissza, télen 200 üvegszálas kábel biztosítja a kék-türkiz-fehér fényeket.

 

Általában Nordkappot (Északi-fok) tekintik a kontinens legészakibb pontjának, de igazából a sziget szomszédos, Knivskjellodden nevű nyúlványa közel 1500 méterrel közelebb van az Északi-sarkhoz. Valójában azonban mindkét pont egy szigeten található, a szoros értelemben vett kontinentális Európa legészakibb pontja a Nordkinn-fok (Kinnarodden).

Európának ugyan nem Nordkapp a legészakibb pontja, de azért még hatalmas élmény oda eljutni. A 307 méter magas sziklafennsík Oslótól 2163 kilométer távolságra, Magerøy szigetén fekszik. Egy 6,8 kilométer hosszú alagúton keresztül juthatunk el a szigetre. Május és július között élvezhetjük az éjféli napot.

 

Norvégia egyetlen székesegyháza a Trondheimben található Nidaros-dóm, ahol egykor a norvég királyokat megkoronázták. A dóm alatt található az országot katolikus hitre térítő Szent Olaf király sírja. Norvégia legjelentősebb gótikus épülete és Észak-Európa legjelentősebb zarándokhelye volt a középkorban. Egész Skandinávia legnagyobb középkori építményeként tartják számon.

 

Trondheim legmeredekebb utcájában, ha valaki biciklivel szeretne feltekerni a rendkívül meredek emelkedőn, segítségére van az 1993 óta működtetett kerékpár lift. 2012-ben ezt a remek megoldást felújították és helyére a CycloCable nevet viselő lift került.

Nem csak kerékpárosok, rollereseknek, hanem babakocsit toló édesanyáknak is hasznos a zseniális találmány. A CycloCable a meredeken 130 méter hosszúságban másodpercenként 2 métert halad.

Úgy működik, hogy a delikvensnek az egyik lábát be kell akasztania a felvonóba, és máris megkönnyíti dolgát, hogy eljuthasson otthonáig.

 

A világítótornyok ősét, a tradicionális, kőből készült építményt Norvégiában, Verdens Endében (Világ Vége) találjuk, Tjøme szigetén, az Oslo-fjord mentén (nem eredeti, 1932-ben emelt másolat).

Egy lapos sziklán áll a nagy kerek kövekből épült házikó. Gémeskútszerűen felhúzható vaskosara szénnel volt tele, azt gyújtották meg, a fényével világítottak, ez szolgált támpontul a hajósoknak, a házból pedig őrség tudta figyelni a vizet.

Van magyar vonatkozása is: a korábban megismert Farago házaspár 2011-es Northern Women in Chanel című fotósorozatának legkülönlegesebb kiállítási helyszínéül is szolgált.

 

További érdekességek láthatók még itt, itt és itt.

2017.06.16. 17:00, Marian

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés