Ahogy visszagondolok, gyerekkoromtól kezdve mindig hódoltam valamilyen alkotótevékenységnek, még ha manapság ez már csak lakások,

sütik dekorálására, illetve némi papírhajtogatásra korlátozódik is.

Kezdet kezdetén ruhákat eszkábáltam a babáimnak, majd az iskolai gyakorlati órák és anyai példa hatására jöttek az egyéb műfajok. Főleg kötés, kicsi horgolás, de belekóstoltam a makraméba is. Aztán következett a styling, azaz saját stílusom kialakítása, ruhatáram felépítése. Először varrónő kivitelezése által, később ráébredtem arra, hogy ezt én is meg tudom csinálni. Hiszen az iskolában nem csak fa-, fémmunkákkal,

elektromos szereléssel foglalkoztunk,

de a varrás alapjait is elsajátítottuk. Hangsúlyozom, alapjait, mert egy egyszerű kis kötény

és egy béleletlen ballagási szoknya - mindezeket részben kézzel, részben a nagymamám pedálos lábbal hajtós varrógépével összeállítva - ,

azért nem jelentette a technikai tudás csúcsát. De ahhoz elég volt, hogy önbizalmat adjon az új kezdethez.

Nem tudom, melyikünk ötlete volt - anyukámé-e vagy az enyém -, de vettünk egy villanyvarrógépet (ami iszonyú előrelépést jelentett a korábbi körülményekhez képest, hisz tudott olyan öltéseket, amik kiváltották a korábbi kézzel való pelenka öltéses tisztázást, illetve gomblyuk varrást), beszereztünk néhány Burdát és nekikezdtünk. Egymást inspirálva készültek az újabb és újabb darabok, amiken keresztül fejlesztettük magunkat tovább. Megtanultuk a közbélés használatát, béleltünk vatelinnel és műselyemmel, beleástuk magunkat a rugalmas anyagok sajátosságaiba is.

A Burda rengeteg segítséget nyújtott precíz, világos szabásmintáival, észszerű leírásaival. Idővel kiismertem a szabásminták és az alkatom közti eltéréseket, így bele tudtam nyúlni a rajzba, és azokat már szabás előtt korrigálni, ezáltal jóformán próba nélkül is olyan lett a kész ruhadarab, mintha rám öntötték volna. Sokat és egyre bonyolultabb dolgokat varrtam, lassan szinte minden ruhámat magam. Akadtak köztük ínyencségek is: lakk kabát, műszőrme bunda, aktuális pasinak zakó, nyakkendő. Évekig csináltam, szenvedéllyel. Aztán ahogy telt az idő "kinőttem" a kezdeti darabokat. De megválni képtelen voltam tőlük. Így őrizgettem őket hosszú-hosszú időn át.

Míg nem huszonplusz év elteltével megérkezett az az illető az unokahúgom személyében, aki által új életre keltek régi kedvenceim, amelyek megőrizték frissességüket, klasszikus, időtlen eleganciájuk és stílusuk által. Jó érzés ez nekem. Nagyon.