Jon Fosse (1959- )

Az oslói királyi palota parkjának keleti csücskében, egy sziklabarlang tetején áll egy dísztelen, sárgára festett faház. A pompához szokott szemlélő talán azt gondolhatná, hogy a kertész, vagy az intéző lakhelye, de a terebélyes fák és a hatalmas orgonabokrok mögött megbúvó épület nem más, mint maga a Barlang, norvégul Grotten, amit a norvég állam a mindenkori nemzet művészének ajánl fel lakhelyül, amely 200 éve költők, zeneszerzők, festők otthona. Ebben a puritán, egalitárius országban valahogy mindig sikerül békésen kijelölni azt a művészt, aki a király szomszédságában, a sziklatetőn magasodó művészlakban élhet és alkothat élete végéig. Tisztelettel, nagyrabecsüléssel beszélnek róla az emberek. 2011 óta Jon Fosse a házacska lakója. Író, drámaíró, a kortárs norvég irodalom egyik legjelentősebb alakja, sokan a mai Ibsenként emlegetik. Drámáit, regényeit több mint 40 nyelvre lefordították.

Legfontosabb prózai műve a kétkötetes Melankólia. A regény ihletője Lars Hertervig norvég festő, aki 1830 és 1902 között élt. Kevés életrajzi adat maradt fenn róla, életéről, lelki viszontagságairól főleg a képeiből szerezhetünk tudomást. Annyit tudunk, hogy 1852-ben rövid ideig a Düsseldorfi Művészeti Akadémián tanult (mint akkoriban a legtöbb norvég festő), azután elmegyógyintézetben kezelték, és végül szegényotthonban halt meg. Képeit már életében jómódú polgárok vásárolták magas áron.

Fosse nem törekedett életrajzot írni Hertervigről, a könyv írásakor a festő és közte feltételezett lelki rokonság vezette. A nagysikerű regényből azóta több színpadi adaptáció és opera is készült (utóbbit 2008-ban mutatták be Párizsban).

Én egy másik könyvet, a Trilógiát olvastam tőle, ami két szerelmes, Asle és Alida sorsának drámai összefoglalása. Az első részben, az Álmatlanságban a fiatalok egy, a történelem ködébe vesző norvég városban próbálnak szállást találni. A még szinte gyermek Alida terhes, ezért sehol sem akarják őket befogadni.

A történet hátborzongató fordulatot vesz: nem tudhatjuk, csak sejtjük, hogy Asle hidegvérű gyilkos. Asle döntésének következményeivel a második részben, az Olav álmában szembesülünk, míg az Esti dal című harmadik rész Alida és gyermekei elbeszélésén keresztül nyújt visszatekintést a fiatalok sorsára.

Felépítése nagyon érdekes: egybefüggő, írásjelek nélküli gondolatfolyam.

 

Fosse színdarabjai közül jelenleg az Alvás címűt lehet megtekinteni a Magyar Színházban.

 

Jo Nesbø (1960- )

Nesbø 1960. március 29-én született Oslóban, de gyerekkorát Moldéban töltötte. Tehetséges futballistának számított, 19 éves koráig a Molde csapatában csatárként focizott a norvég első osztályban. Később egy térdsérülés véget vetett ígéretes sportkarrierjének, így nem került álmai csapatába, a Tottenham Hotspurba. Miután a foci miatt az iskolával nem sokat törődött, továbbtanulás helyett katonai szolgálatra jelentkezett északra, ahol három évet töltött.

Később közgazdász diplomát szerzett, majd dolgozott szabadúszó újságíróként és pénzügyi elemzőként is. Férfiként nehezére esik elismerni, de nagyon rossz autóvezető. Bár egy darabig taxisofőrködött is, az utasai szerint ő volt a világ legrosszabb taxisa.

1992-ben zenekart alapított Di Derre néven, melyben dalszerzőként is részt vesz. 

Nesbø és öccse, Knut énekelnek és gitároznak, Espen Stenhammer dobol és Magnus Larsen basszusgitározik. Dallamos pop és rock számokat játszanak norvég nyelven.

A kilencvenes évek végén a Di Derre menő bandának számított hazájában, két lemezük jelent meg. A zenekar azonban Norvégián kívül még a frontember világhírneve ellenére sem vált ismertté.

Nesbø telente Thaiföldön húzza meg magát, ahol szabadon áldozhat szenvedélyének, a sziklamászásnak. Felesége nincs, de született egy lánya, aki most 17 esztendős.

Regényíróként főként krimijeiről ismert. Ezek erőssége – a duplacsavaros cselekmény mellett –, hogy társadalmi problémák és összetett karakterek köré építi történeteit.

A társadalombírálat is egyfajta skandináv tradíció, mondja Nesbo, akinek regényeiben gyakran feltűnnek marginális figurák: drogosok, hajléktalanok, vagy valamilyen módon kirekesztett és a rendszerrel szembeforduló alakok. Szinte az összes krimijében találhatunk pszichopata szereplőt is.

Nesbø rengeteg kutatást végez írás előtt. Első könyve megírása után barátkozott össze informátoraival a rendőrségnél. Azt állítja, a regényekben feltüntetett adatok, tények kilencvenöt százaléka biztosan valós. Nesbø könyveinek nyelvezete egyszerű, fordulatai váratlanok, miliője filmszerű.

Legismertebb szereplője, az iszákos, melák Harry Hole nyomozó első történetét még öltönyös-nyakkendős pénzügyi szakemberként írta, miközben a hivatali órák után rockzenei pályafutását is egyengette. A sorozat azóta a 11. kötetnél tart (remek kis cikk olvasható a Harryhoz köthető oslói helyszínekről itt).

A Vörösbegyben például a norvégok második világháborús szerepéről írt. Ehhez felhasználta apja személyes élményeit, azokat a történeteket, amiket a keleti frontról mesélt, a több ezer norvégról, akik a németek oldalán Sztálin ellen harcoltak.

Apja a németek oldalán harcolt, míg anyja családja az ellenállási mozgalomban vett részt. Apja 19 éves volt ekkor, mindez még azelőtt történt, hogy megismerte volna az anyját. A nagyon is eltérő háborús hátterük ellenére apja mindig is nagy népszerűségnek örvendett anyja családja körében (ez a leírás annyira felkeltette az érdeklődésem, hogy valószínű elolvasom még majd ezt a könyvét utólag).

Nesbø szerint mindegyik írása a kívülállókról szól, függetlenül attól, hogy krimiről vagy gyerekkötetről van szó. Utóbbiak (Doktor Proktor mindenféle kalandjai) egy másik vonatkozási pontot teremtettek, sokan a szintén norvég (származású) Roald Dahl egyik lehetséges utódaként emlegetik a szerzőt.

Átlagosan két évig dolgozik egy regényen. Az első évben az anyaggyűjtéssel foglalkozik, és szép lassan felépíti a történetet: először csak pár oldal vázlatot ír, majd köré építi az egész sztorit.

Íráshoz kedvenc helyei a repterek.

Legújabb, a 11. Harry Hole regénye a The Thirst (Szomjúság) várhatóan ősszel jelenik meg magyarul. Az alábbi filmecskében erről a könyvéről mesél.

Könyvei utóéletével (megfilmesítésével) nem sokat foglalkozik. Különálló egységként kezeli a kettőt. Azt vallja, az ő szerepe a könyv megírásával véget ért, a többi már a filmesek dolga, úgy dolgozzák azt fel, ahogy nekik tetszik.

 

Doktor Proktor

Milyen gyerekkönyvet várhatunk egy krimiírótól? Ha nem is véreset, de mindenképp bizarrt. És jó vastagot. De mégis könnyedén és gyorsan olvashatót. Ami morbid, vicces, alaposan meglovagolja a gyerekek egyik kedvenc témáját, a pukizást, de mindezt tudományos köntösbe öltöztetve, amivel belop a gyerekek agyába rengeteg hasznos ismeretet is.

Többek között Oslóról és nevezetességeiről, ahol a cselekmény játszódik, továbbá legnagyobb nemzeti ünnepükről, május 17-éről és az aznap folyó rendezvényekről.

De esik szó az anakonda életkörülményeiről éppúgy, mint a patkányokéról. A szereplők pedig a barátnő nélkül maradt Lise, az újonnan a szomszédba költözött mókás, pöttöm, vörös kis fickó, Bulle, akik remek kalandokba keverednek a szembeszomszéd őrült tudóssal, doktor Proktorral, aki feltalálta a pukiport, illetve annak hardcore változatát a fingonauta port, amely iránt még a NASA is érdeklődik.

Imádom, hogy van a könyv végén "hogy kell kiejteni" szószedet, mert innen tudtam meg például, hogy Jo Nesbø, az Ju Neszbő.

Míg az első kötet kisiskolásoknak ajánlott, addig a második már úgy 4-5.-eseknek. Itt már csúcsra járatja Nesbo a kalandot: barátaink utaznak térben és időben az időfürdőkádban az időszappan segítségével, közben rengeteg történelmi helyszínt és személyt megismernek. Bulle helyettesíti Waterloonál Napoleont, Lise ötletet ad Eiffelnek a torony megtervezéséhez, és mindketten összecimbiznek Jean D'arc-kal.

Ebben a részben már felütik fejüket felnőttesebb témák is, úgymint szerelem, meg féltékenység például. Utóbbi a doktor volt asszisztensétől származik, aki egy erősen sminkelt, görkorcsolyában végződő, falábú nőszemély. De nem csak ez bizarr egyedül, befigyel egy kis guillotine-nal való lefejezés, máglyán megégetés is. Gyerekkönyv - Nesbø módra.

Több Proktor könyvből készült már filmfeldolgozás is.

 

A fiú

Megszerettem "a" fiút. Ez nyilvánvalóan nem normális, így tuti Nesbø keze van a dologban. Mert a fiú egy narkós börtöntöltelék. Aki magára vállal gyilkosságokat, cserébe biztosítják számára a folyamatos drogellátást. De a fiú mégiscsak más, mint a hasonszőrű figurák. Mert a maga módján segít másokon és iszonyatos lelkierőről és intelligenciáról tesz tanúbizonyságot, amikor hírét veszi, hogy apja mégsem volt korrupt és nem öngyilkosság volt a halála, mint ahogy azt korábban hitte, és ami miatt egy pillanat alatt összeomlott korábbi kiegyensúlyozott és békés élete. Sonny meglép a szigorúan őrzött börtönből és véres bosszúhadjáratra indul. És mi drukkolunk neki, miközben azt mantrázzuk magunkban: jajj Sonny, ne csináld.

Érdekes módon nem a tömény borzalom érzésével csukjuk be a könyvet végül (amit egy szuszra tolunk le, hiába 400 oldal, mert izgalmas és lebilincselő), hanem azzal a megnyugtató tudattal, hogy Sonny révbe ért.

 

Hóember

A Hóember elolvasása mellett három érvem szólt. Szerettem volna megismerni egyet a Harry Hole sorozatból. Azt írták több helyen, ez a könyve tocsog a legtöbb vérben, OK, menjünk el a falig. Ráadásul ősszel jön ki a filmfeldolgozása "kedvenc" egyarcúnkkal a főszerepben.

Sajnos ez a könyv nekem egyáltalán nem tetszett. Kb. a harmadánál egyértelműen látni lehetett, ki a félrekufircoló családanyákat lefejező, feldaraboló gyilkos, még ha a motivációja nem is volt világos.

A sokszor erőltetettnek ható félrevezetésnek belógatott tévutakra nem léptem rá, mert mindig éreztem, hogy valami nem stimmel. Nem volt izgalmas, nem volt rémísztő (van az a mennyiségű emberi torzó, amire már csak legyint az ember). Az utolsó 50 oldalt is ki lehetett találni előre, mármint a fő csapásirányt legalábbis. Egyszerűen zongorázni lehet a különbséget a Hóember és a többi könyv között.

Ami viszont vitathatatlan erénye, hogy úgy ismertet meg Oslóval és Bergennel, hogy az még egy útikönyvnek is dicsőségére válna.

Ismeretterjeszt is, mert bedobja a köztudatba Amundsen neve mellé Fridtjof Nansent is, akiről szerintem kevesen hallottak korábban.

Sokat nem nyertem azzal, hogy elolvastam, de különösebben nem is veszítettem, mert 2 nap alatt letoltam a 416 oldalt. Olvasmányosnak olvasmányos, azt nem lehet tőle elvitatni.

 

Erlend Loe (1969- )

Erlend Loe Norvégia legnépszerűbb kortárs írója. Irodalom- és filmtudományt tanult az Oslói Egyetemen, elvégezte a Dán Filmművészeti Akadémiát is. Dolgozott pszichiátriai intézetben, forgatott rövidfilmeket és videoklipeket, s színészként is kipróbálta magát. A nemzetközi irodalmi áttörést az 1996-ban megjelent Naiv.Szuper! hozta meg számára.

 

Naiv.Szuper!

Van az úgy, hogy értelmetlenné válnak, vagy eltűnnek az ember korábbi céljai. Hogy minimális felelősségek és kötelezettségek is mázsás súllyal nyomják az ember vállát. Ilyenkor hátra lépünk és szabira megyünk a korábbi életünkből illetve rutinjainkból.

Lehet ez csak annyi, hogy nem kapcsoljuk be a tévét hetekig, vagy munka után egy hétig nem intézünk semmi hivatalos ügyet, csak a passzióinknak élünk, vagy egy hétvégét átalszunk és csak enni és wc-re kelünk ki az ágyból.

Mindenki máshogy dolgozza fel azt a megrázkódtatást, ami bennünket ér, amikor szembesülünk az idő múlásával, az emberi lét végességével, illetve ebből következő értelmetlenségével.

A Naiv.Szuper! főhőse egy 25 éves egyetemista, akire hirtelen rászakadnak az élet és az univerzum nyomasztó problémái és kicsúszik a lába alól a talaj, értelmetlennek érzi az életét. Otthagyja az iskolát, beköltözik bátyja üres lakásába, minimalizálja a külvilágból érkező ingereket és csak olyan egyszerű (akár gyerekes) tevékenységeket végez, amelyek megnyugtatják és örömöt okoznak.

És közben próbál igazodási pontokat, válaszokat keresni nyomasztó kérdéseire.

 

Szilágyi Erzsébet: Emlékképek Norvégiából

Szilágyi Erzsébet, marosvásárhelyi énektanár és énekművész 1936-ban egy társasútra készült Párizsba, hogy meglátogassa kedves énektanárnőjét. Az út az ottani politikai helyzet miatt meghiúsult, de Erzsébet nem akarta elveszíteni a befizetett pénzt, ezért elment egy norvégiai hajóútra.

A kor új nőtípusát testesítette meg: egyedülálló volt, szakmájában sikeres, önállóságára büszke. Különös gondossággal állította össze a megfelelő ruhatárat („Elkészült egy remekbe szabott szürke flanel utazókosztüm is és egy pazarszép, fehér bő hátú köpeny, ami a hajón kitűnő szolgálatot tett Norvégia párás, hűvös ege alatt.”) és örömét lelte abban is, hogy egyedül utazik.

Az úton naplót vezetett, amit az ötvenes évek elején többször átírt abból a célból, hogy a hajóúton megismert barátjának ajándékba adja. Ennek a barátnak a hagyatékából került elő a kötet.

Igazi korlenyomat. Nem csak a látnivalókat ismerjük meg a könyvből, hanem azt is, hogy működött a turistaipar akkoriban, hogy gondolkodott egy független nő.

A napló alapján 2011-ben dokumentumfilmet forgattak Utak az éjféli nap alatt címmel.

 

Thor Heyerdahl: Aku-aku

Heyerdahltól szándékosan nem a Kon-Tiki expedíciót leíró könyvét választottam, mert azt a témát már alaposan körbejártam, hanem a Húsvét-szigeteken eltöltött egy évének bemutatását.

Izgalmas és fojtogató, ahogy szűk barlangokban kúsznak másznak és a sziget őslakosainak nyomát kutatják, mert ezekbe a föld alatti üregekbe húzódott vissza a lakosság, amikor fehér ember lépett a szigetre, miután megtanulták, hogy az bizony nem sok jót jelent.

Varázslatos, ahogy a több emeletnyi magas, álló, fekvő szobrokon és azok készítésének helyén bóklásznak.

Megpróbálják végigkövetni az alsó hangon is 2-10 tonna súlyú kolosszusok 10 mérföldes útját a bányától rendeltetési helyükig egy olyan szigeten, ahol fa alig nő. Mindezt az attrakciót egy olyan nép hajtotta végre, amelyik nem ismerte a fémet.

Eredetileg a szobrok ugyancsak tonnás súlyú, vörös kőből faragott fejdíszt (pukao) viseltek. Ez volt a férfi bennszülöttek szokásos hajviselete a Húsvét-szigeten annak felfedezése idején. Mindezt korábbi beszámolókból tudjuk, mert Heyerdahlék idejében már egy sem volt a szobrok fején. A pukaóhoz felhasznált vörös követ, a test megformálásához szükséges alapanyag lelőhelyéhez képest a sziget ellenkező végében található kráterben bányászták, aztán ezt is el kellett cűgölni a tengerpartra és felrakni a szobrok fejére.

Heyerdahlt a sziget lakosai señor Kon-Tikinek szólították, mert hallottak expedíciójáról. Sőt, annak sikere addig nem látott utazási lázat indított el körükben, mindenféle rozoga tákolmányt eszkábáltak maguknak és nekivágtak a tengernek, hogy átélhessék ők is ősapáik kalandjait.

Az szigetlakók ugyan keresztény hitre tértek, de többek közt családi barlangjaik révén őrzik még régi babonáikat, tiszteletben tartják őseik tabujait, hisznek a szellemek létezésében. Ez a kettősség sokszor vicces, máskor hajmeresztő szituációkba sodorja az expedíció tagjait.

Rengeteg további felfedezést és mókás történetet oszt meg velünk a szerző, és persze kiderül az is, mit fed a címben szereplő aku-aku.

 

Jørgen Lorenzen (1956- )

Jørgen Lorenzen 1956-ban született Norvégiában. Irodalomtörténész, diplomamunkájában a Hamsun, Strindberg és Garborg műveiben fellelhető férfi- és apaszerepeket vizsgálta. E kötete megírása előtt számtalan levelet, naplót, nevelésről szóló szakirodalmat, különféle szépirodalmi művet böngészett át. A végeredmény, Az apaszerep története Norvégiában című kötet még a szakembereket is meglepte. E témában ez az első jelentős szakmunka Norvégiában.

 

Az apaszerep története Norvégiában 1850-2012

Az író három szakaszra bontotta a fenti periódust, mivel két törés vagy változás módosította az apák családon belüli jelentőségét, helyzetét.

Az első korszak 1850 és 1927 közé esik, és a norvég történelem azon szakaszát képviseli, amikor az apák még többnyire otthon voltak. Közülük sokan segédkeztek gyermekeik megszületésénél, és ők viselték a legfőbb felelősséget a gyermekekért és a családért, övék volt a legfőbb hatalom is. A háztartások általában a mezőgazdaságon alapultak. Ennek megfelelően a házastársak munkaközösséget alkottak, amely a munkamegosztás megadott rendszerének keretei között működött. A családról szóló irodalom az apa otthon betöltött szerepének fontosságát támasztotta alá.

Az 1900-as évek elején fokozatosan gyengült az apa családbeli pozíciója. A XX. században a városiasodásra, intézményesítésre és professzionalizációra épülő modernebb társadalom kialakulásával párhuzamosan szinte szisztematikusan „elűzték” otthonról az apákat. Ez a társadalom élesen elválasztotta a nyilvános/közéleti (férfi-) és a privát (női-) területet. A háziasszony eszményítése és idealizálása ebben az évszázadban azt eredményezte, hogy az apa úgyszólván teljesen elveszítette súlyát a családban. A nemi szerepekről való gondolkodás, mely szerint a házastársak a házasságban és a családban egymástól eltérő szerepeket betöltve kell hogy kiegészítsék egymást, valamint az anya és a háziasszony fokozódó idealizálása együtt oda vezettek, hogy az apa otthoni szerepe a családban szinte teljesen értelmét vesztette.

Az 1927-es házassági reform ezt a modellt sok szempontból intézményesítette, ezért lett ez a második szakasz kezdőpontja. 1927-től az 1960-as évek végéig politikai és ideológiai szempontból olyan családmodell kialakítása és reprodukálása folyt, melyben az apa a család eltartója, az anya pedig otthon gondoskodik a családjáról, otthona a munkahelye. Ezt a nemek szerinti munkamegosztást egyre több kritika érte a 60-as években, és az 1970-es első nőjogi szervezkedésekkel gyakorlatilag le is járt az ideje.

1970-nel kezdődik a harmadik korszak, mivel a nők lázadása az apák számára is új lehetőségeket hozott. Míg korábban kizárták őket a szülőszobából, ekkor teljes lendülettel visszatérőben voltak, és fokozatosan növekedni kezdett fontosságuk a családban. A családfenntartói ideál jelentősége csökkent, azóta már nem elég, hogy a férfi pénzzel lássa el a családját, a pelenkacserékben és a gyerekek nevelésében is részt kell vennie ahhoz, hogy jó apának számítson.

Míg a XIX. század második felétől az anyát főként a gyermekeihez fűződő bensőséges kapcsolata, családanya, vagy mondhatjuk úgy is, hogy „családban-anya” mivolta határozta meg, az apa különböző mértékben volt „családért-apa” (a család eltartója szerepét tölti be) és „családban-apa” (a gyerekekről gondoskodó személyként is jelen van, részt vesz a család életében). Az 1927-1970-es időszakban az apát nem tekintették „családban-apának”. Korlátozták és eljelentéktelenítették a családdal való intim, bensőséges kapcsolatát. A háziasszonyok korszakában ez az anyák felségterülete volt. Az apák az 1927-et megelőző és az 1970-et követő időszakban is ténylegesen jelen voltak, vannak a családban. A XIX. században is kifejezetten bensőséges viszonyban álltak gyermekeikkel.

Az észak-európai országokban az otthoni szülések száma az egész XIX. században magas, és csak jóval a századforduló után válik általánossá a szülőotthonban szülés. Az első világháborúig a nők 90%-a otthon szült. A két világháború között kezdett ez a szám csökkenni, de a végleges intézményesülésről csak a II. világháború utántól beszélhetünk. Az apák részvétele a szülésnél még a húszas és harmincas években is általános volt. Az apák sokszor aktív szerepet is vállaltak, az 1800-as években például általános szokás volt, hogy a nők a férjük ölében ülve szültek.

 

Idáig jutottam egyelőre. De további könyvek sorakoznak még a restancialistámon, amelyekről a későbbiekben fogok referálni.

2017.09.30. 10:19, Marian

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés