Bjørnstjerne Bjørnson (1832-1910)

A nem sokkal előbb még világszerte ismeretlen norvég irodalom szinte egyszerre két nagy hatású és a világirodalomban hamar jelentékennyé váló író-költőt adott az európai kultúrának: Ibsent és Bjørnsont. Csaknem egyidősek voltak, párhuzamos sikereik ellenére egymásra gyanakodva néző vetélytársak.

Bjørnson a norvég kisbirtokos, kisparasztság falusi világából jött. Apja falusi lutheránus pap, aki ugyanolyan szegénysorban élt, mint templomba járó hívei. A már világhíres és emellett a szocializmushoz egyre jobban közeledő Bjørnson mindhalálig imádkozó, bibliát olvasó, vallásos ember volt, noha keresztény buzgalmát igyekezett összebékíteni a pozitivista filozófiával és Darwin természettudományával.

Oslóban sikeres újságíró lesz. Élete folyamán ugyanolyan híres, harcos kedvű, haladó publicista, mint regény- és drámaíró.

Bergenben előbb színpadi szerző, majd a városí színház dramaturgja. Ő váltja Ibsent ebben a funkcióban. Az északi romantika fénykora ez.

Költői hangja és témavilága regényeiben és drámáiban is kifejezetten a nép, a parasztság, a szegény világ felé fordul. Politikailag hamarosan már szocialista hírben áll.  Mai értelemben sokkal inkább utópista, mint igazi szocialista. Egész életében azonban harcosa a szegények érdekének és a nemzetek függetlenségének.

Ibsen szinte emigrál a hazai viszonyok elől. Bjørnson azonban – bár sokat utazik külföldön – a hazai irodalmi élet és irodalmi kávéházak központi alakja lesz. Költészetének népszerűségét az bizonyítja legjobban, hogy ő írja a máig is énekelt norvég nemzeti himnusz szövegét.

Terjedelemben újságírói munkássága nagyobb szépirodalmi műveinél. Kétségtelen, hogy akármilyen hatásos drámaíró, elmarad a nagy vetélytárstól, Ibsentől. Mint regényíró azonban nemcsak a norvég, hanem a sokkal terjedelmesebb skandináv irodalomban is ő a fő alak. A magyarra rég lefordított két regénye, az Arne és főleg a Solbakken Synnøve az egész európai népi igényű próza egyik fő mintaképe. Móricz Zsigmond is – saját bevallása szerint – sokat köszönhet hatásuknak.

Bjørnson irodalmi tekintélye évről évre világszerte növekedett. Idős korában, 1903-ban a Nobel-díjat is megkapta („Nagyszerű és sokoldalú munkásságáért, melyet az ihlet frissessége és a szellem ritka tisztasága jellemez.”).

Sajátos módon békült össze a két ellenfél. Ibsen fia, Hjalmar, aki a világvándor családban élve szinte osztályról osztályra más országban járta iskoláit, igen sok nyelvet tudott. Felnőve hazament, és a norvég függetlenségi törekvések egyik vezére lett. A teljes függetlenség visszanyertekor ő lett a külügyminiszter. Közben ő és Björnson leánya egymásba szeretett, s apjuk megkérdezése nélkül összeházasodtak. És amikor első gyermekük megszületett, a keresztelőre meghívták a két nagyapát. Akkor ott, asztalnál, bor mellett összebékültek.

Ez az újszülött később nálunk volt norvég nagykövet, aki igen jól beszélt magyarul is.

 

Solbakken Synnøve és Arne című elbeszéléseiben sok az egyéni emlék. Maga mondogatta, hogy ismert olyan gyöngéd és nemes parasztlányokat, környezetük olyan virágait, mint Synnøve és Éli, s hogy míg sorsukat írta, a sorok közül rámosolygott az arcuk.

Emlék az is, hogy Thorbjørnt apja nem szívesen keresztelteti e névre, csak nem mer a szokással szakítani, mert a család minden második nemzedékében ezen nevet viselő fiúknak nincs szerencséje. Az írót sem akarta apja Bjørnnek keresztelni éppen ilyen okból, ezért tette a Bjørn (medve) mellé a csillagot (stjern).

Elbeszéléseiben benne van egész Norvégia, a nép és a tájak is, elénk tárja az egész norvég élet képét.

Az Arne egy megindítóan szép történet a léha muzsikus művészlelkű, jóravaló fia, és az apa korábbi szerelmének lánya között szövődő, tartózkodó szerelemről, ami nem kimondott szavakon, hanem a fiú által írt szépséges verseken és dalokon keresztül jut kifejezésre.

Arne a nép dalos kedvének megtestesítője, egy élő nótafa. A lelkéből fakadó versek elárulják vágyódását a hegyeken túlra, s egyben a norvég léleknek kivált egy időben erős és általános vágyát, az Amerikába vándorlás veszedelmét. Az anyja iránti szeretet és egy szép szempár azonban megköti, s megtanítja rá, hogy a csalogató vágynál többet ér a nyugodt élet és a csöndes boldogság.

 

Alexander Lange Kielland (1849-1906)

Alexander Kiellandot nehéz volt levadászni. Ha rákeresünk nevéből csak a Kiellandra, akkor feldobja a kereső a szülészeti fogót, mint ehhez a névhez köthető találmányt. Ugyan a feltaláló valóban Kielland, norvég is, csak hát éppen Christian, tehát nem az általunk keresett író.

Ha pedig Alexander Kiellandra szűrünk, akkor egy róla elnevezett, az Északi-tengerbe telepített mesterséges sziget (platform, amely a szomszédos olajfúró tornyok személyzetének szállásául szolgált) tragédiájával szembesülhetünk (212 ember tartózkodott rajta, amikor a katasztrófa történt 1980. március 27-én. Az Északi tengernek ezt a területét gyakran jellemzi viharos időjárás, az adott napon igen erős vihar keletkezett. Zuhogott az eső, 30 méteres volt a látótávolság. Hat-nyolc méteres hullámok emelkedtek, a levegő hőmérséklete 3 fok volt. Délután 6 óra 20 perckor, azaz a sötétedés beállta után az olajplatform hirtelen elvesztette öt lába közül az egyiket, és percek alatt jelentősen megdőlt. A világítás kialudt, a tenger elöntötte a szerkezetet, és 7 óra alatt a platform elsüllyedt. 123 személy vesztette életét.).

Az író Kielland gazdag kereskedő családban született. Jogi diplomát szerzett Oslóban és a társadalmi kérdések iránt hamar fogékonnyá vált. Írt regényt, drámát és esszéket is, főként francia mesterek hatása alatt írta elegáns és szellemes elbeszéléseit.

Társadalomkritikája, maró szatírája az elavult oktatási rendszer, az üzleti élet, a vallási képmutatás ellen irányult. Stílusát szellemes párbeszédek, realista környezetrajz, fölényes irónia teszik élvezetessé. Levelezése is művészi értékű.

1892-ben polgármester, később kormányzó lett. Az írásra alig jutott ideje. Amúgy is fárasztotta, hiszen gyakran volt légszomja – feltehetően túlsúlya miatt. De a 12 írással eltöltött aktív év is elegendő volt ahhoz, hogy ma a XIX. század négy nagy norvég irodalmára (Ibsen, Bjørnson, Kielland, Lie) között tartsák számon.

Családnevével gyakran találkozhatunk a norvég kultúra tanulmányozása során: nővére tájképfestő lett, de neves írók, építészek és jelentős hivatalt betöltő személyek is voltak rokonságában.

Nem csak a Kielland személyéről szóló információk begyűjtése ütközött nehézségbe, de könyvet szerezni sem volt sokkal könnyebb tőle, miután kortársnak mondható kiadása nincs. Ezért egy 1889-es antikvár példányt választottam, Worse kapitány című művéből. Már külsejében is elbűvölő volt a díszes kis kötet, nem beszélve a szép, régies (de cseppet sem nehézkes) nyelvezetről, telve mindenféle, a nyelvből már rég kikopott kifejezéssel és írásmóddal.

Igazi korlenyomat, hisz az akkor 40 éves írót, reményteljes ígéretnek aposztrofálja az életrajz írója.

A történet a korai 1800-as évek Norvégiájának felekezeti mozgalmairól szól. Tulajdonképpen annak példázata, hogy tehet tönkre szerelmet, karriert, családi kapcsolatokat a bigott vallásosság.

 

Johan Turi: A lappok élete

A finnországi Johan Turi (1854-1936) A számi nép meséi címmel 1910-ben megjelent könyvével a svéd hatalom által a számikról kialakított, és a külvilág felé közvetített kedvezőtlen képet kívánta megváltoztatni.

A számik számára a művészet egészen más jelentéssel bír, mint Európa többi népének. Alkotásaikban szépség és funkcionalitás egybeforr, nehéz különbséget tenni használati tárgy és művészi alkotás között. Johan Turi úttörőnek tekinthető a számi képzőművészetben könyvéhez készített illusztrációival.

A kötet részletesen leírja a számik bitang nehéz életét, vándorlásaikat, mindennapjaikat, hitvilágukat. Megtanít medvére és minden egyéb állatra vadászni, mesél a népi gyógymódokról. A béka például az égből hull alá, akinek a kezét lehugyozza, vagy meg meri fogni, azt ezáltal gyógyító erővel ruházza fel. A béka orvosság, ha szájon keletkezett kiütésre szorítjuk, szárítva pedig szájpenészt vagy gyomorbajt orvosolhatunk vele. Ha valaki kigúnyolja a békákat, magára vessen, mert általuk fog elpusztulni.

Nagyon érdekes kis könyv.

Ha valaki regényes formában szeretne megismerkedni a számikkal, az Oliver Truc Sámándob című könyvét olvassa el. Nagyon sok ismeretet ad át szinte észrevétlenül, mert csak húz magával az izgalmas krimi szál a hideg, sötét északi világba.

 

Knut Hamsun (1859-1952)

Eredeti neve Knut Pedersen.

A norvégiai Gudbrandsdalen vidékén született föld nélküli parasztcsaládban. Mivel vándorszabóként dolgozó apja nem talált elég munkát, amikor Knut 3 éves volt, a család a sarkkörön túlra költözött, így a nordlandi Hamarøyben nőtt fel szegénységben. Fiatal gyermekkorától dolgozott cipészinasként, kereskedőinasként, de később útépítő munkás, kőműves és segédtanító is volt. Kamaszkorában cikkei jelentek meg néhány vidéki újságban, ekkor vette fel a Hamsun nevet a túl mindennapi Pedersen helyett.

Néhány évet Amerikában töltött: utazott, kifutófiúként és villamoskalauzként dolgozott, továbbá anarchista nézeteket terjesztett. Hamar megtanulta az angol nyelvet, ezután angol nyelvű újságokban is megjelentek cikkei, néha novellái a szegény emberek életéről.

Visszatért Európába, Koppenhágába, hogy megírja hosszabb ideje tervezett regényét a szegénységről, éhezésről, eközben bolti segédként biztosította megélhetését. Az irodalmi áttörést Éhség (1890) és különösen Pán (1894) című regényei hozták meg, előbbit a norvég irodalom első valódi modern regényeként tartják számon.

Hamsun művészetét meghatározza a civilizációval szembeni mély ellenérzés és az a hit, hogy az emberi beteljesedés a földhöz kötődik. Ez a primitivizmus (és a vele járó bizalmatlanság minden modern dologgal szemben) legerősebben Áldott anyaföld (1917) című regényében jut kifejezésre. Korai művei általában egy kitaszított csavargó köré épülnek, aki agresszívan szemben áll a civilizációval. Középső alkotói korszakában az agresszivitás átadja helyét a fiatalság elvesztése, a kor romlása fölött érzett melankolikus lemondásnak.

Későbbi művei kevésbé egyéni karakterekre koncentráltak, mint inkább szélesebb támadásokra a civilizáció ellen.

1920-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat („Monumentális művéért, az Áldott anyaföld című regényéért.”).

Csodálói közé tartozott többek között Thomas Mann, Hermann Hesse, Franz Kafka, H. G. Wells és Isaac Bashevis Singer.

Hamsun Németország és a német kultúra nagy tisztelője volt, és ellenezte mind a brit imperializmust, mind a szovjet kommunizmust. Az Egyesült Királyságban a XIX. századi gyarmatosítót és Norvégia tengeri szerepének fenyegetőjét látta. Az 1930-as évek közepétől kezdve szóban és írásban is a nemzetiszocializmus mellé állt.

A britek iránti ellenszenve és Németország iránti csodálata együttérzővé tette a 80 éves írót Norvégia 1940-es náci megszállásával kapcsolatban, a németeket a norvég függetlenség védelmezőjének látta a brit fenyegetéssel szemben. Látványosan támogatta Quislinget, a kollaboráns norvég kormány vezetőjét, Nobel-díját elküldte Joseph Goebbelsnek, majd 1943-ban az addigra már nagyrészt siket író Berchtesgadenben személyesen találkozott Adolf Hitlerrel. A diktátorról annak bukása után nekrológot írt az Aftenposten című lapba, „az emberiség harcosának” nevezve a Hitlert.

A háború után két állami pszichiáter „tartósan korlátozott szellemi képességeket” diagnosztizált nála; időlegesen pszichiátriai megfigyelés alá került. A norvég hatóságok 1947-ben bíróság elé állították. Vagyonelkobzásra ítélték, és élete hátralévő részét szegénységben élte le. 1949-ben jelent meg Benőtt ösvényeken című utolsó könyve, amelyben megpróbált magyarázatot adni a megszállás alatti szerepére. A könyv megírása arra utal, hogy szellemileg 90 évesen is friss maradt, szemben a pszichiátriai diagnózissal.

Norvégiában a II. világháború időszakának egyik legelítéltebb közszereplője lett Quisling után. Miután Goebbels tízezres példányszámban nyomatta ki könyveit, és osztotta szét részben a Norvégiában bevetett német katonáknak, több ezer norvég küldte vissza műveit Hamsun tanyájára, néhányan pedig el is égették azokat. Halála után hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az utókor értékelése öregkori politikai szerepvállalása ellenére visszahelyezze műveit a klasszikusok sorába.

2002-ben utcát akartak róla elnevezni Oslóban, de heves közéleti vita után a javaslatot leszavazták. Hasonló viták folytak az író halálozási helyén, Grimstadban, ahol kiderült, hogy az átnevezésre javasolt utca két lakójának családtagjai is náci koncentrációs táborokban pusztultak el; végül egy másik teret neveztek át. Norvégiában összesen hét településen viseli utca az író nevét.

Hét évvel később, 2009-ben a norvég jegybank emlékérmét bocsátott ki az író születésének 150. évfordulójára. Szonja norvég királyné visszafogott kis kiállítást nyitott meg Hamsun emlékére a nemzeti könyvtárban. Az ünnepségek azonban messze elmaradtak a három évvel korábban Henrik Ibsen emlékére rendezett nagyszabású eseményektől.

Negyven évbe került az is, hogy felmerülhessen Hamsun – az író, nem a politikus – emlékmúzeumának felépítése. A Hamsun Központ névre keresztelt múzeumot végül 2009 augusztusában avatták fel gyermekkora színhelyén, Hamarøyben. Az épületet Steven Holl amerikai építész tervezte.

Zsidó szervezetek folyamatosan támadták Norvégiát, Hamsunt és a múzeum létrehozásának tervét azzal érvelve, hogy az a nácizmus egyik leglelkesebb támogatóját dicsőíti, és Hamsun irodalmi kiválósága nem takarhatja el felelőtlen és elítélendő viselkedését.

A norvég kormány válaszában tagadta a vádakat és azzal érvelt, hogy lehet ünnepelni az írót anélkül, hogy elfogadnánk politikai nézeteit

Művei több filmnek szolgáltak alapul, mint bármely más norvég szerzőé Henrik Ibsent leszámítva. Már az 1920-as években, Nobel-díja után is készültek némafilmes adaptációk, melyeket számos további film követett.

 

Éhség

Hamsun in medias res belevág a történetbe. Nem tudunk meg semmit a főhős, a nélkülöző fiatal újságíró előéletéről, arról, hogy került ilyen méltatlan helyzetbe.

Kölcsöntakaróval, egy nyomorúságos kis padlásszobában lakik, ahová lopva oson fel, mert háziasszonyának tartozik a lakbérrel. Amikor égni kezd a talpa alatt a talaj, suttyomban, fizetés nélkül távozik, és nyakába veszi Oslót, végigjárja ismerőseit, hátha valamelyik befogadja, de végül az erdőben kénytelen éjszakázni.

Napok óta nem evett, emiatt lázas víziók gyötrik, jellemétől teljesen idegen agresszió keríti hatalmába, elveszti realitásérzéket, az őrület határán egyensúlyoz.

Ebben a módosult tudatállapotban zseniális cikket ír, amivel a szerkesztőnél kilincsel, de napokba telik, amíg válaszra méltatják. Végre ez az írása megjelenik, a pénzből jól bezabál, amitől megint csak rosszul lesz. A jó világ hamar véget ér, kezdődik minden elölről. Csúszik, csak csúszik egyre lejjebb, lassacskán megválik minden nélkülözhető ruhadarabjától, asztalosoktól csent faforgácsot szopogat, hogy enyhítse éhségét.

Még őrzi méltóságát, amikor az elvesztett kapukulcsa miatt a rendőrségi fogdában kénytelen éjszakázni, nem hajlandó hajléktalannak vallani magát, pedig így elesik egy ebédjegytől és éhezhet tovább.

Nincsenek nagy lelkizések, drámázások, önsajnáltatások. Tényszerűség van, önmaga és helyzete kívülállóként való megfigyelése.

 

Áldott anyaföld

Az Áldott anyaföldet nagyon szerettem. Ahogy az ember meghódítja a vadont, de nem uralma alá hajtja, hanem szimbiózisban él a természettel, ahogy kitágul a látóköre az egyszerű, vidéki, világtól elzárt embernek már azáltal is, hogy városi börtönbe kerül, ahogy követi egymást, változik, formálódik a család több generációja. Mindehhez háttérül szolgál a vadregényes norvég táj. Sajnáltam, amikor vége lett, olvastam volna még tovább.

 

Sigrid Undset (1882-1949)

A dániai Kalundborgban született, de Kristianiában (ma Oslo) nőtt fel.

Apja tekintélyes, nagy tudású egyetemi professzor volt, a régészet, néprajz és a középkori skandináv nyelvészet tudósa. Az izgatottan érdeklődő és iskoláiban kitűnő tanuló lány az apai tudományt szerette volna folytatni, s már kamasz korában jó stílusú mesélőnek bizonyult. De még középiskoláit sem fejezhette be, amikor a nagyszerű apa, a példakép meghalt.

A hátramaradottakra szegénység köszöntött. Meg kellett élni, Sigridnek valamiféle állást kellett találnia. Tíz évig végzett titkárnői munkát, a tanulást azonban nem hagyta abba. Munka után éjszakáig olvasott, képezte magát tovább norvég történelemből és régiségtanból. Ha alkalma volt, levéltárakba is eljárt, tudta olvasni az okleveleket (ezt még apjától tanulta), értett latinul, könnyen elsajátította a modern nyelveket is. És egyre céltudatosabban írt.

A skandináv országokban a középkori emlékeket nagymértékben elfedték a sagák, a mondákkal összekapcsolódó hőstörténetek. Csak a reneszánsz és a reformáció korától kezdve ismerték a további eseményeket. Igazán csak a XX. század szakszerű kutatása tárta fel Norvégia középkori évszázadainak történetét. Ebben a kutatásban nagy része volt Sigrid Undsetnek is, amikor történelmi regényeihez a forrásanyagot kutatta.

A hivatali munka közben pedig éles szemmel látta meg a társadalmi visszásságokat. Amit leghamarabb észrevett, az a nők alárendelt helyzete és a gyermekek iránti felelősség gyakori hiánya volt. Talán kezdetben ő maga sem volt tudatában annak, hogy első regényeivel a női egyenjogúság és a családi élet erkölcsi tisztaságának harcosa lett. Olvasói és kritikusai azonban felfigyeltek erre a tényre. 1911-ben 23 éves volt, amikor megjelent Jenny című regénye, majd hamarosan a Szegény sorsok című novelláskötete. Ezek olyan sikert arattak, hogy hamarosan abbahagyhatta a kényszerű irodai munkát.

Korai sikerei után az olvasóközönség és ennek folytán jó néhány könyvkiadó igényelte a kritikai élű társadalmi regényeket. Kénytelen volt észrevenni, hogy a női egyenjogúság fontos harcosának tartják. Témavilága tehát jó ideig a női sorsok ábrázolása, a női és férfi jellemek szemléletes rajza volt. Kiderült, hogy a jellemábrázolásnak is mestere. Legfőbb igénye azonban a hazai középkor felidézése volt, és ami ehhez nélkülözhetetlen: ennek a kornak történelmi és régiségtani felkutatása. Norvégiában már ismert, népszerű író volt, amikor 38 éves korában - 1920-ban - megjelenhetett fő művének, a háromrészes Kristin Lavransdatternek első kötete, hogy utána néhány év alatt megírja a második és harmadik részt is.

Következett a kétrészes Olav Audunssøn című regény a XIII. századi Norvégia magánéletéről, családi viszonyairól, hitvilágáról. Az író úgy elmélyedt a középkori vallásosság miszticizmusában és költőiségében, hogy nem kis meglepetést - itt-ott felháborodást - keltve áttért a katolikus vallásra (belépett a domonkos harmadrendbe). A lutheri reformáció a XVI. századtól kezdve átitatta a skandináv népek tudatát-hitvilágát. A XX. században katolizálni, ez különcködésnek is, eretnekségnek is, a fennálló társadalmi renddel való szembeszegülésnek is hatott. De Sigrid Undset már Norvégia büszkesége volt: kulturális és kultúrpolitikai intézmény. Még ezt is elnézték neki.

Társadalmi regényeivel hazai hírnevet szerzett, ezzel a regénnyel és a következő történelmi regényekkel elérte a világhírt, és 1928-ban - 46 éves korában - megkapta a Nobel-díjat („Mindenekelőtt a középkori északi világ nagy erejű, elmélyült festői ábrázolásáért.”).

Undset műveit betiltották az 1930-as évek Németországában, mert ellenezte a náci Németországot és a német megszállást, Norvégiát is el kellett hagynia. Az Egyesült Államokban talált menedéket, de onnan is támogatta a norvég ellenállást.

A háború végeztével azonnal sietett haza. Otthon, Lillehammerben töltötte a haláláig még hátralévő négy esztendőt. Ekkor már keveset írt, betegeskedett.

Halála után - nálunk 2014-ben - jelent meg Sienai Szent Katalin című könyve, amelyről ismertető olvasható itt.

Legismertebb művéből, a Kristin Lavransdatterből egy 1934-ben kiadott példányt sikerült levadásznom. Ránézésre úgy 3-400 oldal, gondoltam: rendben, ő lesz az irodalmi záróakkord. Telt-múlt az idő, de csak nem haladtam vele, pedig rengeteget olvastam.

Aztán beugrott még két - korábban nem tervezett - könyv, ezzel eljutottam arra a pontra, hogy be kellett osztanom, hány oldalt kell elolvasnom naponta ahhoz, hogy mindegyikkel időben végezzek. Azt persze előzőleg is érzékeltem Undset könyvén, hogy fátyol vékonyságúak a lapjai, de ekkor tudatosodott bennem, hogy nem 3-400 oldalas, hanem háromszor annyi (3 kötet van egybefűzve), összesen 1047.

Így megsokszorozódott a napi penzum, de nem esett nehezemre teljesíteni, mert nagyon olvasmányos mű.

Kicsit nehéz ezeket a neveket követni, mert nem a mi logikánk szerint képzik őket, azaz a gyerek nem az apa vezeték-, hanem a kereszt nevét viszi tovább kiegészítve a "ki fia-borja" képzővel (fiú névhez "son", lányhoz "datter" toldalékkal látják el, így tehát a különböző nemű testvérek vezetékneve nem ugyanaz). Nézzük konkrétan: Kristin apja Lavrans Björgulfson (Lavrans ugye Björgulf NemtudjukkiSON fia). Lavrans lánya Kristin, így az ő vezetékneve: Lavransdatter.

Ez addig nem is probléma, amíg az apa története felől közelítünk a gyerekhez, de amikor berobban egy eddig ismeretlen család a sztoriba, ahol van egy gyerek, de nincs olyan vezetéknevű férfi vagy nő (a nők maradnak lánynevükön asszonyként is), ami egyezne bárkiével, akkor kell már kicsit gondolkodni a kikivelvanról.

A cselekmény az 1300-as években játszódik Norvégia déli részén. A háromkötetes műben a címszereplő életét követhetjük nyomon kislánykorától egészen a haláláig.

A Koszorú Kristin gyermek- és fiatalkorát, apjához, a nagygazda Lavranshoz való bensőséges viszonyát mutatja be. Kristint odaígérik Simonnak, a szomszédos földbirtokos fiának, ám ő beleszeret egy nemesemberbe, a jóképű, de meglehetősen léha és állhatatlan Erlendbe. Szembeszállva a családjával és az egyházzal feleségül megy a férfihoz.

Az Asszonyban kettejük közös életét ismerhetjük meg. Kristin hét fiút szül, de szeretett Erlendjével való kapcsolatának súlyos próbákat kell kiállnia, s Isten előtt is vezekelnie kell bűneiért.

A Kereszt Kristin és Erlend konfliktusokkal teli viszonyának lezárása, s Kristin visszatalálása Istenhez.

A regény bemutatja a középkori Észak-Európa életét, a kor szokásait, erkölcsét, politikáját, a nők helyzetét. Tudományosan is hiteles ismeretterjesztő mű, de ugyanakkor egy érdekes, kalandos és szerelmeses történet is.

 

Thorbjørn Egner (1912-1990)

Író, drámaíró, dalszövegíró, zenész, fordító és illusztrátor volt, leginkább gyerekeknek írt könyveiről, színdarabjairól és musicaljeiről ismert.

Legismertebb műve Káriuszról és Baktuszról, a két fognyűvő manócskáról szól. 

A Jenci fogában lévő lyukakban éldegélnek, az általa megrágott édes falatokat eszegetik és csákányukkal újabb vájatokon munkálkodnak. Mígnem egy nap Jencit a fogfájás fogmosásra és a fogorvos felkeresésére nem sarkallja... A manók cukik (Egner rajzai nagyon aranyosak), az ember óhatatlanul megkedveli őket. Ezért szerintem nehéz lehet ezzel a mesével a gyerekeket fogaik karbantartására (ezáltal a manók kinyírására) ösztönözni.

A három rabló bűbájos mese a békés, idilli Kardamóm városról és lakóiról, ahol mindenki szeret muzsikálni, és amelynek nyugalmát három vicces rabló: Kaszper, Jeszper és Jónatán fenyegeti. Persze minden jól végződik és a rosszcsontok integrálódnak a kardamómi társadalomba.

Gyerekkoromban láttam egy magyar mesejátékot a tv-ben (csupa siheder sztárral, úgymint: Lukáts Andor, Dörner György, Vajda László, Pogány Judit, Csákányi Eszter), amelyben Kaszper, Jeszper és Jónatán szerepelt. Most, ennyi évvel később állt össze, hogy ez Egner meséjének feldolgozása volt.

A könyvet saját, bájos rajzaival illusztrálta,

sőt az abban szereplő dalok jó részének zenéjét is maga szerezte.

2017.09.27. 08:10, Marian

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés