Sikerült a tél egyik legocsmányabb időjárású napjára időzítenünk az idei szezon csínyrederítőzését.

Nem volt sarkvidéki hideg, nem ért derékig a hó, csak épp az ég szakadt le. Egész délután drukkoltunk, hogy késsen már egy fél napot az a rüves front, de mint tudjuk, a meteorológia a rossz idő előrejelzésének tekintetében tévedhetetlen.

Így az indulás előtti utolsó pillanatban az ajándékok szállítására szolgáló laza kis nyitott zacskót zárt, nedvbiztos táskára kellett cserélni,

továbbá visszafordulási szándékáról lebeszélni csapatunk agglomerációból érkező, éppen egy reménytelen dugó közepén ülő tagját.

Végül egész jól összejött a kis társaság. Gyorsan letoltuk a kötelezőt, aztán zárt helyre siettünk. Mert hiába hozták stabilan az évek óta megszokott minőséget a csínyrederítősök, szakadó esőben elfogyasztva mégsem volt az igazi.

Egy Király utcai teázóba húzódtunk be, aztán ahogy kiengedtünk, előrukkoltunk az ajándékokkal.

A kézműves termékeknek volt a legnagyobb sikerük. Köztük a változatos mintájú karácsonyfadísz decoupage gömböknek (itt a készítőjük mosolyog a háttérben),

különösen azért, mert még a dobozkájuk is házi készítésű, továbbá járult hozzájuk egy mézeskalács fenyőfa is.

Ugyanilyen frenetikus hatása volt a gyönyörűen díszített mézeskalácsoknak is, amelyeken tisztán látszott, hogy termékeny talajba hullottak a mézeskalács díszítő tanfolyamon elhintett tudásmagvak.

Örültünk persze a többi ajándéknak is,

különösen, ha az egy korábbi, szeretett élményünkre reflektált.

Aztán biztonságba helyeztük a szerzeményeket, ki milyen módon tudta,

és újra kimerészkedtünk az ítéletidőbe, hogy elfogyasszuk második italunkat is. Az árusok zöme addigra már feladta, hogy fizetőképes kereslettel találkozzon, de szerencsére a mi standunkon állták még a sarat. Az eresz védelmében gyorsan legurítottuk a fincsi nedűt, aztán mi is hazafelé indultunk.

Hogy arról nem meséltem, én mit készítettem? Mert annak saját szpesölt áldozok.