Annak ellenére, hogy semmilyen konkrét kötődésem nincs, mégis ösztönös kíváncsisággal vonzódom a zsidó kultúrához.
Középiskolai legjobb barátnőm zsidó volt, de nem vallásos családból származott, így igen keveset tudott nekem segíteni a vallással és kultúrával kapcsolatban felmerült kérdéseim megválaszolásában. Ezért a mai napig rejtélyes misztikum lengi körül számomra ezt a világot. Sokat fejlődtem persze, innen-onnan csipegetem az információkat, de nagyon szívesen eljárnék olyan előadásokra -ha lenne ilyen-, ami laikusként, kívülálló ateistaként közérthetően (nem homályos szövegek és utalások által) megismertetne ennek a vallásnak a sajátosságaival, hagyományaival (jó kis cikk legalább néhány dologról itt).
Szeretem az ételeiket (különösen a zsidó tojást és a sóletet, főleg Rosensteinéknél vagy a Kádár étkezdében elfogyasztva), azonkívül ki merné vitatni annak az állításnak az igazságát, hogy "amíg akad egy kupica kóser szilva, nem is olyan cudar a világ"?
Elementáris hatást gyakorolt rám tinédzser koromban a Hegedűs a háztetőn a Filmmúzeumban, majd később a Madáchban Joshua Sobol Gettója Mácsai Pál rendezésében az 1990-es évek elején,
ugyanez a darab 2010-ben Pécsett Balikó Tamástól újra,
a Mikve a Pesti Színházban, legutóbb pedig A mi osztályunk a Katonában. Sorolhatnék még számtalan filmet is, de most csak az 1945-öt említem, mint a témához kapcsolódó legaktuálisabb élményemet.
Imádom a klezmer zenét is, a Budapest Klezmer Band koncertjeit rendszeresen látogatom, és egyik kedvenc musicalem volt is lesz is a Menyasszonytánc,
ami telis-tele van valódi életbölcsességekkel.
Ilyen előzmények után bizonyára érthető, hogy amikor Hajni először látott élőben ortodox zsidó embereket a Kozma utcai izraelita temetőből kijönni, javasoltam, hogy tegyünk egy túrát a zsidónegyedbe.
Konkrétan a Kazinczy utcai zsinagógát szerettük volna megtekinteni, majd a Hanna kóser étteremben ebédelni.
Zsidónegyednek a VI. és a VII. kerület belső részét nevezzük. A XVIII. század végétől ezt a városrészt nagyrészt zsidók lakták, sokáig egyfajta város volt a városon belül (arról, hogy került a zsidóság Pestre, ebben a cikkben olvashatunk).
Színes élet zajlott itt. A műhelyekben szebbnél szebb ékszerek és cipők készültek, nyomdák, könyves-, szőnyeg-, és textilboltok, pékségek, kóser hentesek kínálták portékáikat. Itt, a Király utcai Orczy Kávéházban köttettek Európa gabonakereskedelmének nagy üzletei is.
A vendéglátóhelyeken művészek, írók és a kor más neves emberei vitatták meg az aktuális politikai, művészeti élet kérdéseit, míg a negyed más lakói imára siettek a környéken található számos zsinagóga vagy imaszoba egyikébe.
A pezsgő életnek a II. világháború vetett véget. Ezen a területen jelölték ki 1944-ben az úgynevezett nagy gettót, ahol több tízezer (a legnagyobb létszám 70 ezer fő volt) zsidót zsúfoltak össze embertelen körülmények között, egyidejűleg kitelepítve onnan a nem zsidó lakosságot.
Jó pár évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a negyed újra kedvelt területe legyen a kereskedőknek és a szórakozni vágyóknak (arról, hogy a negyed mekkora veszteségeket szenvedett el, milyen értékek tűntek el a rehabilitáció során, ebből a tanulmányból szerezhetünk elképzeléseket).
A régi pesti zsidónegyed 2002 óta az UNESCO világörökségi listáján szerepel, mint a budapesti Andrássy úttal kibővített világörökségi terület védőzónája.
Az ortodoxia akkor tűnt fel, amikor a vallásos zsidók veszélyeztetett helyzetben kezdték érezni magukat. Fő törekvésük elődeik vallási életének átmentése a megváltozott modern világ keretei közé.
A XIX. század végén, az 1868-69-es zsidó kongresszuson a pesti zsidóság három – neológ, status quo ante és ortodox – ágra szakadt (a Kazinczy utcai zsinagóga az utóbbi, a leginkább hagyománytisztelő, nagyon szigorú szabályok szerint élő közösség számára épült).
A szakadás után 1870-ben nyert állami elismerést az ortodox szervezet. Az országos ortodox szervezet központja érdekképviseleti céllal Budapesten alakult ki, bár a jelentős ortodox közösségek vidéken éltek.
A XX. század elejére a vidéki ortodox zsidóság intenzív fővárosba áramlása a Budapesti ortodox hitközség megerősödését és vezető szerepét eredményezte. A XX. századra az ország legnépesebb ortodox közössége lett, amely főként kis- és nagykereskedőkből, alkalmazottaikból, kisiparosokból és jelentős számú hitközségi alkalmazottból tevődött össze. 1920 előtt a magyar zsidóságnak több mint a felét az ortodoxia tette ki.
A vidék ortodox zsidósága a vészkorszak idején jelentős veszteségeket szenvedett. A túlélők elvándorlása az 1950-es évek derekáig zajlott. Ennek oka az új társadalmi berendezkedés által megnehezített vallási élet volt.
A Magyarországi Ortodoxia 1993-ban szerveződött újjá és 2012-ben nyerte vissza teljes függetlenségét és az államilag elismert történelmi egyház címét.
1909-ben a Pesti Autonóm Ortodox Izraelita Hitközség pályázatot hirdetett több funkciós hitközségi komplexum felépítésére. A pályázatokat a hitközségi elöljáróság és építész szakemberek bírálták el. Győztes tervnek Porgesz József és Skutetzky Sándor közös munkáját választották, ám végül a megbízó a korábban Lajta Béla mellett dolgozó Löffler-fivéreket, Bélát és Samut bízta meg.
Löffler (Samu) Sándornak (Budapest, 1877 – Melbourne, 1962) 1906-tól 1918-ig öccsével, Löffler Bélával (Budapest, 1880 – talán Jeruzsálem, 1930-as évek vége) közös irodája volt.
Csak felső építőipari végzettségük volt, a Kazinczy utcai ortodox zsinagóga tervével mégis a századforduló legnagyobb építészpárosai közé emelkedtek.
Samu tervezett, Béláé volt a kevésbé hálás művezetés és adminisztráció feladata.
Kettőjük munkája számos bérház, mint például a Síp utca 17., Zichy Jenő utca 36., Aradi utca 57. számú, illetve a Magda-udvar, Liza háza.
Elsőként 1911-ben az iskola, majd 1912-ben a Dob utcai székház készült el, aminek fő díszítő elemei a Róth Miksa (aki az Országház, a Szent István-bazilika, a Nemzeti Bank és még számos középület részére készített üvegmunkákat) műhelyében készült színes ólomüveg ablakok, amik az épülő zsinagógában is visszaköszönnek. A szecessziós stílusú zsinagóga avatása 1913. szeptember 29-én történt az őszi ünnepek alkalmával.
A Kazinczy utcai zsinagóga első főrabbija Reich Koppel volt. Reich főrabbi az 1868-as zsidó szakadást követően az ortodoxia szellemi irányítója volt, 1890-től pedig haláláig Budapest ortodox főrabbija, neki köszönhető a Kazinczy utcai ortodox komplexum megépülése.
Reich főrabbit Ferenc József királyi tanácsosi címmel tüntette ki, 89 éves korában, 1927-ben pedig felsőházi képviselő lett. Temetésén állami díszlovasság vett részt, és díszszázad biztosította a rendet.
A rabbiszéket Reich Jákov Koppel főrabbi 1929-es halála óta nem használják a közösség vezetői. A Reich főrabbit követő Süsmann Viktor rabbi tiszteletből és szerénységből nem akart ugyanarra a helyre ülni, ahol mestere is ült. Ezt a hagyományt pedig az őt követő rabbik is folytatták.
1965-ben Mojse Weiszt választották a zsinagóga főrabbijává. Mojse Weisz feleségét és 8 gyerekét is elvesztette a holokausztban, mégis visszatért Magyarországra, és az országot 1956-ban sem hagyta el. Egészen 1982-es haláláig igyekezett a szocializmus nem túl kedvező évtizedeiben is megtartani a közösséget, fenntartani a közösség infrastruktúráját, és a vallásos zsidó élet szempontjából szinte legfontosabb tényezőt, a kóserság feltételeit megteremteni.
A komplex közösségi épületegyüttes zsinagógát, imaházat, székházat, rabbilakásokat, óvodát, talmud iskolát, jesivát, népkonyhát, mészárszéket, kóser boltokat és fürdőt (mikve) is rejt.
A körülbelüli 1000 fős befogadóképességével (479 férfi és 522 nő számára van hely. A vallási előírásoknak megfelelően a nők padsorai elkülönítetten, a galérián kaptak helyet, ahová külön lépcsőházban lehet feljutni.) a Kazinczy utcai Magyarország legnagyobb ortodox zsinagógája. A pesti zsidó háromszög harmadik csúcsa, a Dohány és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógák mellett a zsidónegyed harmadik, legkésőbb épült nagy zsinagógája.
A Kazinczy utcai zsinagóga a pesti zsidóság ortodox ágának vallási-kulturális központja lett. Az épülettömb a világháborús pusztítások következtében megsérült, a berendezés egy része elpusztult. 1945 után az épületegyüttest helyreállították és a berendezést is rekonstruálták. Az elkövetkező évtizedekben a nagyzsinagóga fizikai, épületgépészeti állapota megromlott, előbb fűthetetlenné, majd a XX. század végére veszélyessé vált. Az izraelita hitközség megkapta használatra az ELTE szomszédos Tanárképző Főiskolájának földszinti traktusát. Itt épült fel Bokor Sándor hitközségi mérnök tervei szerint egy kis, modern imaház, a Sasz-Chevra-zsinagóga.
A zsinagóga mögötti udvaron találhatjuk azt a kovácsoltvas vázat, mely az esküvők alkalmával a hüpe (baldachin) funkcióját tölti be. Az esküvőn a hüpe szimbolizálja a friss házasok új közös otthonát. Az ortodox hagyomány szerint az esküvőt a szabad ég alatt kell tartani.
Szintén az udvarban található a Hanna Ortodox Glatt Kóser étterem, ami 1962 óta üzemel és várja vendégeit, akik hagyományos, magyar-zsidó ízeket szeretnének kóstolni. Helyén, a háború előtt népkonyha működött.
A zsinagógában kezdtük a túránkat, ami elképesztően szép. A jegyszedő bácsi látta rajtunk a sóvár kíváncsiságot, ezért mesélt nekünk mindenféléről.
Ezután átsétáltunk a mikvéhez, ami vallási okokból nem a központban épült fel, mert nem illik azt nézni, hogy éppen ki megy a fürdőbe. A Kazinczy utca 16-ban található.
A rituális fürdő a legalapvetőbb feltétele a vallásos zsidó életnek. A Biblia parancsa szerint a havi ciklust befejező asszonynak a rituális fürdőben kell alámerülnie, és csak ez által válik a házaséletre tisztává.
Használata nőknek az esküvőtől kezdve a havi tisztulást követő hét tiszta nap után, férfiaknak engesztelő nap előtt kötelező. Merítkezéskor az egész testnek érintkeznie kell a vízzel, ezért minden akadályozó dolgot, mint ékszereket, kozmetikai szereket el kell távolítani a testről a merülés előtt. Előírás továbbá az újonnan vásárolt konyhai eszközök használat előtti megmerítése is.
A rituális megtisztuláshoz használható víznek természetes eredetű élővíznek kell lennie, tehát állóvíz, mint a tó nem alkalmas mikve kialakítására, de folyó már igen. Legalább 762 liter vizet kell tartalmaznia a medencéknek. A Kazinczy utcai mikve esetében a tetőn összegyűjtött esővizet és a kertben fúrt kúton keresztül nyert forrásvizet használják.
Azt art deco stílusú lakóházzal egybekötött fürdő 1928-ban készült el, és 1930-ban kezdte meg működését külön női- és férfirészleggel, valamint edénymerítő helyiséggel.
2004-ben újították fel egy New York-i haszid vízszerelő irányításával, aki vasárnaptól csütörtökig dolgozott itt, majd repülőre ült, hogy a szombatot családja körében tölthesse. További érdekesség, hogy a fürdőt tápláló kút vizét 1000 liter vörösbor segítségével tették rituálisan tisztává, vagyis kóserré.
A fürdőbe illetékteleneknek bemenni nem lehet, helyét is csak egy szolid kis kiírás jelzi.
Sétánk befejeztével beültünk a Hannába.
Az ötlet onnan jött, hogy a zsinagóga belépő mellé adnak kedvezményes kupont, meg hát ugye a komplexum része, plusz kóser. Sajnos nagyot csalódtunk. Kezdve a laza, hányaveti személyzettel, folytatva azzal, hogy olyan alapvető ételekkel nem tudtak szolgálni –holott az étlapon szerepeltek-, mint a vadas marha, meg a flódni. Így kénytelenek voltunk sóletet enni, amit amúgy nagyon szeretek, de itt még az sem volt jó.
Vigasztalódni a Fröhlich cukrászdába mentünk,
ahol családias a hangulat,
finomak a sütik (a flódni például szerintem jobb, mint Raj Ráchelé).
Búcsúzóul megnéztük még, hogy áll a Rumbach zsinagóga felújítása, és elhatároztuk, hogy idén ősszel, amikorra várhatóan elkészül, megint összehozunk valamilyen hasonló tematikájú túrát.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
