Sokáig nem tudtam, mit jelent az, hogy szalagos. Aztán kiderült, hogy azt az övet "szalagozzák" le, amit ez a fánk a derekán visel. Fura dolog a divat.

Alap volt, hogy klasszikust, a magyar konyha klasszikusainál keressek. Először Horváth Ilonával próbálkoztam, de az ő tésztája nekem kezelhetetlenül lágy volt, ragadt mindenhez, hiába szórtam alá tonnányi lisztet (mondjuk, annak már gyanúsnak kellett volna lennie, hogy a leírás szerint nem kinyújtani kellett a tésztát, hanem kézzel lenyomkodni).

Persze nem hagyott nyugodni a kudarc, így Lajos Mari felé fordultam, és ő ki is húzott a csávából. Ennek a fánknak a tésztáját készítettem el tőle, de töltelék nélkül, így 1,5 centi vastagra nyújtottam. Fantasztikus volt vele dolgozni, és pazar lett a végeredmény is.

De most jön a lényeg: kókuszzsírban sütöttem őket, 160 fok körüli hőmérsékleten. Nem büdös, nincs mellékíze a benne sült ételeknek, a kis vödörbe könnyebb visszaönteni, mint az olajat a flakonjába, egyszerűbb utána mosogatni is, mert kevésbé viszkózus. Papírtörlőn átszűrni nem merem, mert félek, hogy belegyógyul, miután szobahőmérsékleten szilárd halmazállapotú, ezért csak dekantálom (leöntöm a tisztáját).

Az is nagyon tetszik benne, hogy nem szívják magukba a sültek, és ugyan beültetem őket papírtörlővel bélelt fészekbe, de nem nagyon van róluk mit leitatni.

Elsőre szokatlanok az így készült ételek, mert nem érezzük az ismerős olajos mellékízt, nem fedi el semmi a saját aromájukat.

Mindent összevetve csak ajánlani tudom. A kókuszzsírt és a konkrét receptet is.