Tehát csak jó lehet ez a crostoli. Feltéve, ha van jóféle szilvalekvárunk, derelyevágónk, és tudunk rombuszt rajzolni. Na nekem a három feltétel közül egyik sem volt a birtokomban.

Eddig nem éreztem szükségét saját derelyevágónak (egyszer használtam sós sütihez, arra a rendkívüli alkalomra kölcsönkértem), de most úgy döntöttem, beszerzek egyet (innen).

A minőségi lekvár fogósabb kérdés volt, mert a közértekben kaphatókért hiába adunk ki bármilyen magas összeget, nem olyanok, mint amit nagymamám rotyogtatott az udvaron üstben órákig gyerekkoromban. Végül a Stelázsiban vásároltam nagyon drágát, de eszméletlen finomat.

És már csak a szabályos, azonos méretű tészták kérdését kellett megoldanom. Nagyon rondán rajzolok szabad kézzel, ezért sokszor vonalzózok sütéskor. Derékszögeket meg tudok így oldani, de a rombuszhoz már szabásmintát szerkesztettem inkább (kettőt, hogy könnyebb legyen megsaccolni, mekkorára is kell nyújtanom a tésztát). Ezek vonalait derelyevágóval rajzoltam át a felületre.

Arra figyeljünk, hogy alaposan kenjük meg az illesztéseknél a tésztát,

és jól nyomkodjuk ki a levegőt a lekvárkupacok mellől.

Így nagyon szépen egyben maradnak annak ellenére, hogy felfúvódnak sütés közben (170 ^oC-on).

Nagyon boldog voltam, mert nem szökött meg a jó sűrű lekvár egyik párnácskából sem. Gazdagon kellett viszont porcukrozni, mert a 100%-os szilva kissé savanykás.

Mindent összevetve: faltuk. Köszönjük ezt a csodás kulináris élvezetet neked, Liguria.