Furcsán működik az emlékezet. Nagyanyám összetöpörödött, magatehetetlen öregasszonyként égett bele a tudatomba, pedig ez az állapota csak életének utolsó 7 évét ölelte fel a 95-ből.

Tudatosan kutatva az emlékeimben jönnek elő vidámabb, kellemesebb élmények a múltból. Ezek közül a legfontosabbak: gyerekkorom közös sütései. A mérések a régimódi mérlegével, amire súlyokat kellett pakolni, a gépeket nélkülöző, fáradságos keverések és habverések. Mindezt egy olyan füzetke receptjeivel, amelynek lapjai elsárgultak, eredete pedig a múlt homályába vész.

Amikor meghalt, rögtön tudtam, hogy ezt mindenképp meg szeretném tartani, tradíciót teremtve ezzel utódaink számára.

Szívszorító volt kipakolni a háztartását, kidobni olyan idejétmúlt, elavult eszközöket, amelyek mégiscsak egy kor technikai fejlettségét reprezentálták, mint a darálói, a rugós habverője, a kézi készítésű csigatészta pöndörgetője, illetve a már említett mérleg.

Szerettem volna megőrizni valamit közülük, ami összeköt vele, amit ő is használt, de kis helyet foglal. A derelyevágót választottam.

Mindkét emléktárgyon tisztán látszik, hogy rájuk fért a ráncfelvarrás. A derelyevágó fém részét kiszidoloztam, a fa nyelet megsikáltam.

A receptes füzetke volt rosszabb állapotban, alig lehetett hozzáérni, annyira mállottak a lapjai. Hajni sietett segítségemre, aki belaminálta és még össze is fűzte úgy, hogy a könyvecske elejére kerültek nagyanyám kedvenc receptjei, amiket az "EZ" szócskával jelölt meg.

Most, hogy forgatható formát öltött a füzet, elkezdhettem tanulmányozni. Tartalmából kiderült, hogy egy Váncza kiadvánnyal van dolgom, de a lapok nincsenek számozva, évszám sincs benne sehol. Miután a gyárat 1925-ben alapították, A mi süteményes könyvünket pedig 1928-ban adta ki először Váncza József (ennek hirdetése megtalálható a miénk lapjain), így ennek a példánynak a keletkezése is valamikor ekkorra datálható. A nagymamám ekkortájt gyerek volt még, így feltehetően az anyukájáé lehetett, tőle maradhatott rá.

Elhatároztam, hogy megsütöm az emlékére az öt kedvenc receptjét. Az egész könyv feldolgozására nem vállalkozom, egyrészt azt megtette már előttem más (respect), másrészt nekem elég macerás olyan leírásokból dolgozni, amelyekben nincs megadva se a tepsi mérete, se a sütési hőfok és idő.

A női szeszéllyel kezdtem a sort.

Mindenféle leírás azt emeli ki a Váncza-receptek általános jellemzőjeként, hogy hagyományos, bármely háztartásban megtalálható alapanyagokkal operál. Ehhez képest vicces (vagy siralmas?), hogy a mi korunkban, városi ember számára már szinte luxuscikknek számít olyan hozzávaló, mint az igazi, békebeli baracklekvár. Ebből még rosszabb a gyári felhozatal, mint a szilvából, mert a Nagymama termékek közül például a szilva az egyik legjobb, de sárgabarackból még sosem ettem olyat, ami akár csak megközelítette volna az én nagymamámét. Persze ehhez a projekthez is a Stelázsiból szereztem be minőségi lekvárt.

Az eredeti receptet feleztem (ehhez kb. fél üveg lekvár fogyott), de a tészta száraz lett a leírt mennyiségekkel, ezért további tejet adtam hozzá addig, amíg kenhető nem lett az állaga.

18×24 cm-es tepsiben elősütöttem 170 ^oC-on 15 percig,

megkentem a lekvárral és a keményre vert (tudom, hogy a recept csak kutyulgatja, de én így szeretem) fehérjével,

10 percig sütöttem együtt tovább, végül feltettem a sütő legmagasabb polcára újabb 10 percre, hogy a hab teteje rózsaszín-ropogósra süljön.

Jól sikerült, visszarepített a gyerekkoromba.

És persze a nagymamámra gondoltam közben, akinek az emlékét ezeken a tárgyakon, ízeken keresztül fogom őrizni, és remélhetően még sokan utánam. És akkor meg tudom valósítani azt, amit Miguel a Cocóban ezzel a dallal.