Volt már ez az épület minden. Réges rég kaszinó, majd Párisi Nagy Áruház,

az én gyerekkoromban Divatcsarnok, azután meg Alexandra Könyváruház, és muszáj persze megemlíteni szépséges Lotz-termét is.

Most meg ilyen játszóka.

És el is érkeztünk a probléma gyökeréhez. Ha optimistán közelítek a dologhoz, azt mondom, tájékozatlanok a szülők és összekeverik az intézményt egy játszóházzal, vagy egy ugrálóvárral. Ha meg realistán, akkor be kell, hogy lássam, sokakat nem érdekel, hogy pusztítják le gyerekeik a kiállítás játékait a nem rendeltetésszerű használattal, hogy ugrálnak, csapkodnak, rohangálnak megvadult vaddisznókölykökként fel  s alá, ezzel mind saját, mind mások testi épségét veszélyeztetve, elmélyülését, szórakozását agyoncsapva. Nem baj, amíg a gyerek tombol, addig anyuka tudomást sem véve az egész szituációról, önfeledten csacsog a barátnőjével. A gyerek meg addig tönkreteszi a látványosságokat, asztalihokinak használja a finomra hangolt játékokat, amiket gyanítom, a japánok érzékeny érzékelőkkel láttak el, simító mozdulatokra terveztek.

A fiatal animátorok elkeseredetten próbálják megfékezni a színváltós labdákat üsd-vágd-nem-apád módra gyilkoló gyerekeket, ami valójában a szülők dolga lenne.

Mi lehetne a megoldás? Vagy happy hour felnőtteknek, amikor a gyerekeket tiltólistára teszik, vagy megtanulunk egymásra figyelni, és a szülők előzetesen kellőképpen kifárasztott csemetéket hoznak el, illetve elmagyarázzák nekik, miről is szól ez az egész, mire érdemes figyelni, mit hogyan kell használni.

Mert ha én felnőtt fejjel libabőrös leszek attól, hogy kvázi egy megelevenedett impresszionista festményben találom magam,

tátva marad a szám attól, hogy életre kelnek a rajzaim,

gyönyörűség fut át a testemen annak nyomán, hogy átsétálok (nem dübörögve átcsörtetek) egy muzsikáló ugróiskolán, aminek dallamát a lépteim sorrendje és ritmusa alakítja,

ha szinte csodaként élem meg, ahogy a selymes-simis plüss falon kezemet finom, lassú mozdulatokkal végighúzva az elérhető magasságba leérő szimbólumokon (nem pedig akkorákat ugrálva, a falat püfölve, hogy beleremeg az egész helyiség, lehetőleg mások elől elhappolva a lehetőséget, mert az az enyém-enyém), szivárvány, különböző állatok kelnek életre az érintésem nyomán, akkor erre szerintem egy gyerek hatványozottan képes.

Én még pluszban rácsodálkozom a -számomra mindenképp- vadiúj technikákra is.

Nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni, hogy a gyerekeknek valóban fejlesztik-e azon készségeit a játékok, amit ígérnek, de az tuti, hogy az esztétikai érzéküket, vizuális látásmódjukat mindenképp. Az ember lelkét felemelik, idegeit kisimítják a csodás képek és a halk, andalító muzsika, ha tudunk rájuk önfeledten koncentrálni persze.

A felnőttek elvarázsolva vetik bele magukat az élménybe, ezért úgy gondolom, hogy az emberek széles skáláját el lehet vele szórakoztatni (kiválóan alkalmas lehet szerintem különböző korosztályhoz tartozó gyerekek érdeklődési köre közti különbség áthidalására például).

Felnőtt társaim viszont egy tanácsot fogadjatok meg: vegyünk példát a gyerekekről. Nem, nem a féktelen randalírozásra gondolok, hanem arra, hogy erős, karakteres színeket használva, kvázi "véssünk" a zsírkrétával, amikor rajzolunk, különben nem mutat jól, nem azonosítható be a vetített képek közt a sajátunk. Nyugodt szívvel használjuk azt a technikát, amiről legkésőbb elsős korunkban gondosan leszoktattak bennünket.

Ha pedig a játékban megfáradva vágyunk némi táplálékra és további kreativitásra, keressük fel pár sarokkal odébb a Street Cakes üzletét. Remek móka kirakni (és persze be is falni) a rengeteg összetevőből a saját, kedvenc fagyikalács kombónkat.