Hajninak ajánlom, hogy lássa, ezt a régiót tényleg nem lehet kihagyni
Szerintem Toszkánát látatlanban felvehetnénk az „amit mindenki szeret” listára.
A lankás, ciprusos tájaknak,
a jó ételeknek,
az olívának,
a jó boroknak
és a csodás nevezetességeknek kevesen tudnak ellenállni.
Első találkozásunk közvetett volt és ez a reklám ihlette.
Lenyúlva az ötletet, toszkán szülinapot rendeztem a férjemnek. Béreltem egy projektort és egy vásznat, amire az ismerőseim korábbi, Toszkánában tett utazásain készült képeiből összeállított prezentációt vetítettem.
Mindez háttérként szolgált a vacsorához csakúgy, mint az olasz operarészletek és az ismert slágerekből készült válogatás.
A menüsor csupa olasz ételből állt (ekkor még nem én készítettem, hanem rendeltem), és toszkán proseccót és borokat kortyoltunk hozzá.
Ezt követte a toszkán túra. Már az odafelé vezető utunk pompás volt, bár a határon órákat kellett várakozni a kilométeres kocsisorban.
Útba ejtettük Veronát,
az arénát,
Júlia erkélyét.
Aztán jött Sirmione, a Garda-tó gyöngyszeme, a középkori várral
és a hatalmas citromokkal,
végül pedig a Ferrari Múzeum Maranellóban,
ami még azokat is lázba hozza, akiknek amúgy nincs semmi affinitásuk az autók és a Forma-1 iránt.
Táborhelyünk Firenzében volt, onnan indultunk Pisába,
ahol az alap látnivalókon túl rábukkantunk egy valódi kis csodára, a Santa Maria della Spinára, ami egy családi háznál nem sokkal nagyobb, elbűvölő gótikus templom az 1200-as évekből, közvetlenül az Arno mellett.
Két nevezetessége van: egyrészt az, hogy 1871-ben odébb kellett költöztetni a folyó veszélyes beszivárgása miatt, másrészt állítólag őriz egy tüskét Jézus töviskoszorújából (nagyon kedvesek ezek a sztorik, de -és elnézést kérek, ha profán vagy szentségtörő lennék- ha mind igaz lenne az ehhez hasonló állítás, amellyel a világot járva találkoztam, a töviskoszorú átmérőjének minimum egy hullahopp karikáéval kellett volna megegyeznie).
Luccát én erőltettem be a programba, mert mindenképp látni szerettem volna Ilaria del Carretto síremlékét a lábánál fekvő kiskutyával a Szent Márton-dómban.
Emiatt történt köztünk egy kisebb összezördülés, pedig egy nagyon helyes kis városkáról van szó, utólag be is bizonyosodott, hogy kár lett volna kihagyni.
Ilaria, Lucca egyik reneszánsz főurának, Paolo Guiniginek volt a felesége. A fiatal nőről készült márványszobrot a reneszánsz művészet egyik kiemelkedő darabjának tartják.
A síremlék elkészítésére a férj az egyik legtehetségesebb kortárs szobrászt, Jacopo della Querciát kérte fel.
A teljes belvárost masszív városfal veszi körül, amelynek tetejét sétánnyá alakították. A városka többek között arról is híres, hogy a Claudius császár uralkodása alatt épült amfiteátrum romjaira házakat építettek (Piazza dell' Anfiteatro), s az eredeti kövek itt-ott kibukkannak a színesre meszelt házak téglái alól.
Érdekes még a középkori, tetején tölgyfákkal benőtt Guinigi torony,
és ne felejtsük el azt sem, hogy itt található Puccini szülőháza is.
Napokat töltöttünk Firenze nevezetességeinek megismerésével is. Miután megreggeliztünk a szállodánk legfelső emeletén található étteremben, ahonnan remek kilátás nyílt a dómra,
nyakunkba vettük a várost. Megnéztük lentről, fentről, madártávlatból, a Dávidokat és minden más híres látnivalót.
Emellett persze szívtuk magunkba a toszkán életérzést mind az utcákra kiteregetett ruhák,
a tetőteraszon reggeliző pár látványán,
egy kvázi gyorsétteremben bekapott ebéd remek fogásain,
illetve a balzsamos nyári estéken, a mellékutcákban, szabadba kiülős kisvendéglőkben elfogyasztott pompás tésztavacsorákon keresztül.
De nem tudom feledni a finom, puha bőrből készült kesztyűk színpompás látványát és illatát sem,
nem is szólva arról, hogy életemben egyedül ott és akkor részesültem olyan kiszolgálásban egy cipőboltban, hogy az eladó elém letérdelve segítette fel a lábamra a szépséges lila topánt.
Nem hagyhattuk ki persze Sienát sem, a méhecske-csíkos dómot,
illetve a főteret,
ahol a híres lovas versenyt, a paliót tartják.
Utunk egyik kedvence San Gimignano volt, az elbűvölő ódon városka, ami középkori lakótornyairól híresült el.
Hazaindulásunk előtt, Toszkánát elhagyva tettünk egy kitérőt még Assisibe.
Valószínűleg nem csak nekem ugrik be róla Zeffirelli megható filmje a Napfivér, Holdnővér, amelyben Francesco megcsömörlik az élet hívságaitól, maga mögött hagyja korábbi életét és új rendet alapít.
A Szent Ferenc-bazilikában található a sírja,
de ki van állítva ruhája és saruja is.
Hazafelé egy rövid látogatás erejéig megálltunk Arezzóban, ahol megnézhettük például Az élet szép forgatási helyszíneit.
Utolsó állomásunk San Marino volt, a miniállam, amelynek területe megegyezik Gödöllőével (ezt a tudást most szedtem magamra az újraindult Legyen ön is millomos!-ból).
Fantasztikus út volt, az egyik legjobb. A belépők zömét neten megvásároltuk előre, ami gördülékennyé tette a bejutásokat. Ez azért 10 évvel ezelőtt még nem volt nálunk mindennapos.
Felsoroltam, mennyi mindent igyekeztünk az összes érzékszervünkön át magunkba szippantani kinntartózkodásunk alatt, viszont bombolinivel nem találkoztunk.
Így ebben az esetben nem a fánk íze indította be a nosztalgiát, hanem származási helyének említése.
Stahl Judit receptje alapján készítettem el ezt a krumplis-tésztás édességet. Szó se róla, elég macerás, mert külön munka van a krumplival,
és nagyon sokáig kell keleszteni.
Nagyon tetszik viszont a ropogóssága, ami ugye annak a következménye, hogy a közepe lyukas. Ezt elérhetjük két, különböző átmérőjű szaggatóval,
de kapható olyan eszköz is, ami ezt az eredményt egyetlen mozdulattal biztosítani tudja.
De ez csak külsőség, ha sima fánktésztát szaggatunk ilyen gyűrű alakúra, nyilván ugyanezt a hatást érjük el vele.
175 oC-os kókuszzsírban sütöttem a receptben leírtak szerint.
Mindent összevetve finom ez a bombolini,
de nem okozott akkora többletélményt, mint amennyivel több macera van vele a sima szalagos fánkhoz képest.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
