A mexikói halottkultusz a felfedezések előtti időkre nyúlik vissza, az aztékok több olyan ünnepnapot is feltüntettek naptárukon, amelyen halottaiknak hódoltak. A koponyák nem csak a halált, hanem az újjászületést is szimbolizálták, talán innen ered az európai keresztény kultúrától radikálisan eltérő, sajátosan könnyed viszonyuk a halálhoz és az eköré épült színpompás népünnepély.

Ahelyett, hogy szépítgetnék, elsumákolnák, esztetizálnák azt a sajnálatos tényt, hogy előbb-utóbb mindannyiunknak meg kell halni, a mexikóiak rengeteget foglalkoznak az elmúlással.

A latin-amerikai hagyományok szerint a halál az élet része. Ennek megfelelően nem az elmúláson keseregnek, hanem ünneplik az életet, és az elhunytak életének vidám részleteire emlékeznek.

A mi kultúránkban a gyerekeket szeretnénk távol tartani a halál és az elmúlás gondolatától, a mexikóiak viszont számtalan módot találtak ki arra, hogy a gyerekek mielőbb megbarátkozzanak a halállal. Ördög Nóra is megemlítette egyik podcastjukban (11:55-től), milyen nagy segítséget jelent a szülőknek a halál gyerekeknek való elmagyarázásában, hogy készülnek olyan rajzfilmek, mint pl. a Coco, amelyek szépen ábrázolják az elmúlást.

Szerintem ez is ilyen:

A hitrendszer szerint – mely az aztékoktól ered – a halottak az úgynevezett Mictlan-ban, vagyis egy túlvilági váróteremben töltik az időt, és az évnek ebben a szakaszában visszatérhetnek az otthonaikba. Az ünnepet eredetileg augusztusban tartották, de a keresztény konkvisztádorok áthelyezték november elsejére, egy nappal Mindenszentek utánra.

A halál ábrázolása Mexikóban egyrészt barátságos, másrészt félelmetes, mint Catrina, a vigyorgó, jól öltözött, kalapos csontvázfigura és a kaszát tartó, csuklyás – bár gyakran igen színesbe öltöztetett – Santa Muerte.

A Día de los Muertos (Halottak napja) Mexikó legszínesebb és legnagyobb ünnepe. A Kolumbusz előtti és a keresztény kultúra keveredése, amelynek La Catrinától kezdve a halottak kenyerén (Pan de Muertos), a cukorkoponyán (calavera) át a bársonyvirágig (cempasúchil) rengeteg szimbóluma van.

Az otthonok többségében már október 31-én elkészítik a gyerekeknek szánt ajándékokat, adományokat, akiknek a lelke november 1-jén érkezik (Día de los Inocentes, vagy Día de los Angelitos), hogy táplálkozzon a szüleik által készített ételek aromáiból és illatából. November 2-án a felnőttek lelke tér haza.

Hogy a családok felkészüljenek a halottak fogadására, otthon oltárt emelnek. Ennek keretét a pálmalevelekből és cukornádból készített íves kapu adja, a hiedelem szerint ezen keresztül érkeznek vissza a lelkek.

Az oltárokra műanyag csontvázfigurák, gyertyák, füstölők, virágok (a hófehér krizantém helyett Mexikóban nagy fejű sárga virágokkal találkozhatunk), a megboldogult fényképe, csontvázakat ábrázoló grafikák kerülnek. A virágok, a viasz, a gyertya az európai, míg a füstölők, a gyanta, az étel és a cempasúchil virág az indián kultúra elemei.

Az oltár tipikus eleme a papel picado, azaz a kilyuggatott színes papír is, mely a halállal kapcsolatos szimbólumokat, leggyakrabban Posada Catrináját, vagy egy csontvázat ábrázol.

Nem hiányozhatnak a nádcukorból és csokoládéból készült kultikus tárgyak, közülük is a legjellegzetesebbek, a kis cukorkoponyák. Semmiből sincs azonban négy darab, hiszen a helyi babona szerint ez a szám a rossz szellemekhez köthető.

Az oltárra mindig kerül víz és a holtak kenyere, mert a lélek megszomjazik és megéhezik mire visszaér. A családok általában az elhunyt kedvenc ételét is elkészítik. Az ételeket, italokat egyrészt a halottak kedvenceiből válogatják össze, de egyúttal áldozatként is szolgálnak a visszatérő lelkeknek. Ugyanis a boldog és elégedett lelkek óvják a családot, és jó szerencsét hoznak.

Több hagyományos ételt kizárólag ilyenkor, a kétnapos, néhány régióban egész hetes ünnep idején fogyasztanak. Közülük első helyen említendő a Pan de Muertos, a halottak kenyere.

Az ünnep csúcspontja a temetőben éri az embereket. A sírokat letakarítják, gyertyákat gyújtanak, rengeteg virágot hordanak a kövekre.

Az este jó hangulatban, hívogatóan telik, zenéléssel, vacsorával, beszélgetésekkel, kártyázással múlatják az időt, a helyi zenekarok eljátsszák a halottak kedvenc énekeit, melyeket a család is velük együtt énekel, beszélgetnek, történeteket mesélnek, így emlékeznek meg hozzátartozóikról.

A mexikói halottak napját az UNESCO 2003-ban felvette az emberiség szellemi és kulturális örökségei közé.

Mexikóban ugyan régi hagyománya van a halottak napi emlékezésnek, de a mexikóvárosi parádé új találmány. Az ötlet valójában egy 2015-ös James Bond-film, a 007: Spectre – A fantom visszatér nyitójelenetéből származik, melyben a főhős egy ilyen látványos ünnepségen tűnik fel.

A mexikói kormány pénzt sem sajnálva úgy gondolta, hogy életre keltik a hollywoodi mozit, hogy turistákat vonzzanak a városba.

 

Calavera de azúcar (cukorkoponya)

A calavera de azúcar egy koponya formájú, sokszor színes mexikói édesség, amelyet különösen halottak napjának ünneplésekor készítenek.

Az ősi mezoamerikai népek számára a halál csupán az élet egy szakaszának lezárulása, és az élet újabb szintre lépése volt. Gyakori volt, hogy az elhunytak koponyáit megőrizték, és a halálhoz köthető szertartásaikon bemutatták őket.

A spanyol gyarmatosítók megérkezése után ezeket a szertartásokat betiltották, mivel ellentétben álltak a katolikus felfogással. Számos esetben az indiánok ellenállása miatt különös megoldások születtek: a régi szokás helyett egy ahhoz hasonló, de már a hódítóknak is megfelelő újat vezettek be. Így alakult át a koponyák bemutatásának ősi szokása is „ártatlan” cukorkoponyák készítésévé.

Eredetileg a koponyákat a Spanyolországból behozott alfeñique technikával készítették: ez egyfajta nádcukorból készülő karamell.

A koponyának színesnek kell lennie és az eltávozott lélek nevét viseli a homlokán. A nevek felvételének gyakorlata a XIX. században kezdődött, és azóta számos más díszítőelem is felkerült rájuk. A virágok, amelyek körülveszik a szemet, az életet szimbolizálják, míg a homlok pókháló mintája a halált jelképezi. Ezért a cukorkoponyák mögött rejlő jelentések gyakran összetettek: a halál új kezdetnek vagy újjászületésnek minősül.

A cukorkoponya kifejezést alkalmazzák mindazokra a dolgokra, amelyek az eredeti díszítéseit hordozzák, legyen szó akár tetoválásról, vagy különleges sminkről.

 

La Catrina, az elegáns csontvázdáma figuráját 100 évvel ezelőtt alkotta meg José Guadalupe Posada mexikói rézmetsző.

Az inspiráció a mexikói ellenzéki újságokból jött, amelyekben időről-időre halálfejekkel és csontvázakkal illusztrálták a politikusokat érintő kritikákat.

Posada először a Garbancera névvel illette az általa alkotott csontvázat, amivel az indián származásukat tagadó mexikóiakat kritizálta, a garbanzos ugyanis csicseriborsót jelent, amit a szegényebb rétegekből származó, sokszor bennszülött felmenőkkel bíró rétegek árultak.

Posada csontvázát később aztán a híres mexikói muralista, Diego Rivera (Frida Kahlo férje) nevezte el La Catrinának, a catrín szó jelentését nőiesítve, ami eredetileg a jól öltözött férfiakra vonatkozott, akiket hasonlóan elegáns nők kísértek az arisztokráciát összehozó bálokra és rendezvényekre. A halál női képének eredetéhez egyébként az is hozzátartozik, hogy a spanyolban a halál nőnemű főnév (la muerte), éppen ezért ábrázolta már Posada is női kalapban a csontvázat.

Rivera egyik leghíresebb, 1947-ben festett, Vasárnap délutáni álom az Almeda parkban című murálján meg is örökítette Catrinát.

A kép központi alakja a halál, tőle jobbra Posada, balra pedig Frida és a gyermek Diego látható.

La Catrina nem szent, és nem is fohászkodnak hozzá. A mosolygó csontváz egyszerre jeleníti meg az eljövendő halált és az élet örömét is. Egy figyelmeztetés, hogy mindenki élvezze az életet, amíg lehet, és a halál után sem kell bánkódni: jön a túlvilági lét.

 

Cempasúchil 

Az ünnep egyik “ikonja” a sárga cempasúchil virág. Jellegzetessége, hogy csak az esős időszak után virágzik és akár egy méterre is megnőhet. Nemcsak a házi oltáron látható, hanem Mexikó köztereire, utcáira is elültetik a növényt, amely dekoratív szerepe mellett gyógyhatásáról is ismert.

A virág az azték időktől fogva része a rituáléknak, hiszen a Nap istenének, Tonatiuh-nak a jelképe is. Az ősi azték mítosz szerint egy fiatal szerelmespár, Xóchitl és Huitzilin gyakran kirándultak együtt egy közeli hegytetőre, ahol virágokat áldoztak Tonatiuh-nak. Amikor aztán háború tört ki, Huitzilin csatlakozott a sereghez, és elesett. A megtört Xóchitl még egyszer utoljára felmászott a hegytetőre, és könyörgött a Napistenhez, hogy újra láthassa Huitzilint. Mivel Tonatiuh megkedvelte a lányt, egy meleg napsugarat küldött felé, és egy gyönyörű, aranyszínű virággá változtatta, ez a cempasúchil, azték jelentése szerint a húsz szirmú virág. A virágot hamarosan meglátogatta egy gyönyörű kolibri, aki nem volt más, mint a madár formájában újjászületett Huitzilin.

 

Pan de Muertos (halottak kenyere)

Eredete a gyarmati kor előtti időszak emberáldozatainak idejére emlékeztet: egy az isteneknek feláldozott hercegnő még dobogó szívét tették egy vérvörös edénybe, majd ebből a szívből az áldozati ceremónia vezetője kiharapott egy darabot, és ezzel az isteneknek ajánlotta az áldozatot, áldást kérve népére, megélhetésükre, sokasodásukra. A spanyol hódítók megtiltották ezeket a rítusokat, így ennek lényegesen szelídebb változatát vezették be a mindennapokba: egy búzából készült kelt kalácsot formáztak szív alakúra, és azt vörösre festett cukorral borították, hogy emlékeztessen a vérre.

Más történészek úgy vélik, hogy Izcoxauhqui, Cuetzaltzin és Huehuetéotl istenségek tiszteletére feláldozott emberek vérével kenték meg a kisült tésztát.

A Pan de Muerto a halottat szimbolizálja: hagyományos kerek formája a testet, az oldalt lelógó tészta a csontokat, a középső kerek darab felül pedig a koponyát.

 

Papel picado

A mexikói ünnepek elmaradhatatlan kelléke a papel picado névre hallgató, lyuggatott papírból készült zászlócska.

Ennek eredete a Kolumbusz előtti időkre nyúlik vissza: az aztékok fa törzséből préselt papírja az úgynevezett papel amate volt, ami a szelet jelképezte az áldozati oltárokon.

A XIX. században a mexikói Puebla állam San Salvador Huixcolotla településén a haciendákon, a peonok számára fenntartott boltokban (Peon-rendszer: mind a földjüket vesztett, a közösségi kötelékekből kiszakadó indiánok, mind az ültetvények valamikori – a századfordulóra már felszabadított – rabszolgái a nagybirtok munkásai lettek, formailag bérmunkásokként (peon), valójában személyes függőségben a földesúrtól, aki megszabta a bért, a munkafeltételeket, az árakat a boltban, ahol a peon vásárolhatott.) megjelent a kínai papír, ebből kezdték el készíteni ezt a népművészeti dísztárgyat a helyiek, ami aztán gyorsan elterjedt Mexikó egész területén.

1998. szeptember 22-én a San Salvador Huixcolotla-i papel picadót Puebla állam kulturális örökségévé nyilvánították.

 

Piñata

Mindenki számára ismerős -legalább filmekből- a jelenet, amelyben a bekötött szemű ünnepelt egy madzagon lógó papírmasé figurát püföl egy bottal mindaddig, amíg az szét nem esik és ki nem zúdul romjaiból a belé rejtett édesség.

A piñatáról automatikusan Mexikó ugrik be mindenkinek, holott először a kínaiak készítettek újévi ünnepségükön állat alakú edényt, amelybe öt különböző növény magvait töltötték, és beborították színes papírral, majd botokkal feltörték. Marco Polo juttatta el Itáliába, onnan ered a neve is (pignatta=törékeny edény). Ők már édességet, apró dísztárgyakat, ékszereket tettek bele. Innen került át Spanyolországba, ahonnan misszionáriusok közvetítésével kötött ki Mexikóban.

A misszionáriusok meglepődtek, amikor kiderült, hogy a mexikói őslakosoknak szintén volt már hasonló hagyománya.

A spanyol misszonáriusok az indiánok megtérítéséhez is felhasználták: hétágú csillag alakú piñatával szimbolizálták a hét főbűnt, amiken felülkerekedve elnyerhette annak püfölője az edényben rejlő jutalmat.

Később a karácsonyi ünnepek részévé vált, továbbá a születésnapok elmaradhatatlan kelléke, sőt manapság már sok más ünnepé is. Napjainkra olyan mexikói hagyománnyá vált, amely az ország exportcikkei közé tartozik.

Miközben püfölik a piñátát a gyerekek, a következő dalt éneklik:

Hogy mennyire kapcsolódik a halottak napjához, azon lehet vitatkozni. De mivel a fenti kis filmben is szerepel, plusz nálunk árulnak ilyentájt tematikus darabokat, így belevettem a piñátát is ebbe az összefoglalóba.

 

 

Santa Muerte

Santa Muerte, azaz Szent Halál, egy népi szent, akit Mexikó szerte (és az USÁ-ban is) sokan tisztelnek.

A keresztény hitből és az azték mitológiából „egybegyúrt” szentet a katolikus egyház nem ismeri el, mereven elzárkózik a kanonizációjától, aktívan küzd a népi szent kultusza ellen, és sátánista kötődésűnek nyilvánította azt.

Santa Muerte tulajdonképpen azoké, akik a kaotikus mexikói állapotok mellett csalódtak az egyházban, vagy olyan félelmetes dolgot tettek, amellyel egyetlen paphoz sem akarnak fordulni. Sok követője jobbnak látja, ha a kevésbé tiszteletre méltó kéréseivel inkább őt keresi fel, például azzal, hogy óvja a drogszállítmányokat. Mindazonáltal ő mindenfajta kérést teljesít, nemcsak a bűnözéssel kapcsolatosakat.

Imádata elválaszthatatlanul kezd összefonódni a drogkartellekkel, egyúttal számos célra szolgáló istensége lett a munkásosztálynak és a szegény mexikóiaknak, nemcsak a bűnözőknek.

Santa Muerte nem igényel nyílt elköteleződést. Sok követője gyakorol más vallásokat is, például a katolikus hitet. A társadalom peremén élő szegények vagy más kirekesztett csoportok, mint a prostituáltak vagy a melegek, sokszor hozzá fordulnak segítségért. Santa Muerte nem válogat sem a hívői között, sem a kívánságok természetét illetően. Bármit lehet tőle kérni, nem fog ítélkezni, a lényeg, hogy utána a szívességet megfizessék, különben a hiedelem szerint bosszút áll.

Az elmúlt években kultusza futótűzként terjedt, egyes becslések szerint már tízmillió híve van. Santa Muertének ugyanis nem csak Mexikóban, de a migránsoknak köszönhetően az Egyesült Államokban is nagy sikere van, csodatéteményei szájhagyomány útján terjednek. A szent köré már kész iparág épült: gyertyák, szobrok, medálok és egyéb kegytárgyak ezreit árusítják, a hívők saját lakásukban oltárokat állítanak neki. A Santa Muerte-kultusz számos rituáléja a katolikus szokások mintáját követi. Az emberek rózsafüzéreket, gyertyákat és imákat használnak hitük gyakorlásakor.

A Santa Muerte egyik kezében tartott kasza az igazságosztást jelképezi: az élet egyszer ad, egyszer elvesz. A másik kezében lévő földgömb arra utal, hogy mindenhol jelen van, nem lehet elbújni előle.

A nagyobb csontvázszobrokat parókába, diadémba, díszes leplekbe vagy gyakran fehér menyasszonyi ruhába, fátyolba, sőt, akár papírpénzbe öltöztetik. Egyes szobrokon még tollboát, színes műkörmöt is látni.

Az áhított céltól függően öltöztetik, ugyanis minden szín másban segíti az elszánt hívőt: például a piros ruhás vagy piros gyertyán szereplő Santa Muerte a szerelemben, a sárga a szerencsében, a fekete pedig egy jó kis rontás kimérésében segíthet. Utóbbi főleg a kartelltagok és bűnözők nagy kedvence, ugyanis úgy vélik, hogy segítségével halált hozhatnak ellenségeikre.

Az alakjához kétségkívül kötődő babonákon, kuruzslásokon és kétes könyörgéseken kívül egyes hírforrások szerint még emberáldozatokat is mutatnak be neki. Eddig két gyermek és egy nő esete az egyetlen bizonyított emberáldozat, amely a Szent Halálhoz kapcsolódik. A legtöbben virágokkal, cigarettával, alkohollal, tetoválással vagy életmódbeli változtatásokkal hálálják meg a csodatételt, sokan azzal, hogy megígérik, jó útra fognak térni.

 

 

 

2019.10.27. 17:54, Marian

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés