Bevallom, nem szeretem a fapados járatokat. A repülés ezzel mind exkluzivitását, mind minőségét elvesztette.

Régen valami mást, valami többet jelentett repülni. Hozzájutottál valami olyasmihez, amihez viszonylag kevesen, a gépeken körülugráltak, speciális kajával kényeztettek.

Mennyire menő volt már, amikor valaki a Malév meglovasított, jellegzetes kék tálcájával vagy poharával villogott?

Sokkal kevésbé volt ciki, mint amennyire irigylésre méltó, hisz az, hogy ilyesmi bárki birtokába került azt jelentette, hogy az illető REPÜLT.

Régen minden más volt: bármit felvihettél a gépre, az utolsó sorokban még cigizni is lehetett. De hát már a hegy sem Feri, és a Malév is a múlté.

Manapság jobbára nem adnak rendes kaját, nem vihetsz magaddal normális koffert, sőt a legbénább légitársaság még állóhelyek bevezetését is fontolgatja járatain.

Pontosan emlékszem, amikor először ültem repülőn, Bulgáriába utaztam 17 évesen szülők nélkül, de erről már meséltem korábban, csakúgy, mint a turbólégcsavaros géppel tett utazásomról.

Ezért most összeszedem életem más szempontból kiemelendő repülős kalandjait.

Ha valaki valamilyen félelmetes, vérfagyasztó sztorira számít, csalódni fog. Én eleve semmilyen félelmet nem érzek a repüléssel kapcsolatban, nincs klausztrofóbiám, sem tériszonyom, nem frusztrál a le- és felszállás. Valahogy úgy tekintek az egészre, mint egy időkapszulára vagy hoppanálásra, mert a földön való, sok kilométer-sok idő szisztémájú közlekedéshez szokott agyam nehezen tudja azt összerakni, hogy beszállok egy járműbe, néhány óra múlva kiszállok, és már ott is vagyok egy másik kontinensen.

Legkellemetlenebb utam talán, egy havazás miatt két órás késéssel induló, Brüsszelből való hazarepülés volt, ahol egész idő alatt egy égi makadám úton bukdácsolt a gépünk. De itt sem halálfélelmet éreztem, hanem bosszúságot, mert nehéz volt megenni a vacsorát, ami business osztály lévén egész színvonalas volt. Feldobta az utat viszont a remek társaság, na meg az a tény, hogy minket a cégünk ilyen kényelmes körülmények között utaztatott, míg az Európai Parlamentből hazafelé tartó Fideszes társaság (köztük Orbán Viktor) a turista osztályon szorongott. Bizony más világ volt még 2004-ben...

Eszembe jut még egy olyan landolás, aminél már én is felvontam a szemöldököm: Izlandon szálltunk le 100 km/órás szélben. Az egy dolog, hogy rendesen megtáncoltatta az ereszkedő gépet, de úgy rázta a csápot, hogy faltól falig ütközve, magunkat kitámasztva tudtunk csak előre araszolni benne.

A repüléssel kapcsolatos legbizarrabb élményeim Afrikához kapcsolódnak. Az egyik egy technikai leszállás volt Mauritius felé Djiboutiban,

ahol meglehetősen törzsi körülmények között könnyíthettünk magunkon: ülőke és papír nélküli wc állt csak rendelkezésünkre, amit lehúzni sem lehetett, egy erőtlenül csordogáló vízsugár öblítette csupán.

A duty free shopban fekete asszonyok árulták a semmit, legkomolyabb tételként egyetlen darab elektromos vízforraló (de lehet, hogy tea-, vagy filteres kávéfőző volt, nem emlékszem már tisztán) árválkodott a polcokon.

Meghökkentő volt Dar es Salaam belföldi reptere is, ahonnan Zanzibárra repültünk tovább. Csupán csak egy drótkerítés választotta el a kifutópályát a "tranzittól", aminek csak teteje volt, és műanyag kertiszékeken ülve vártuk gépünk indulását.

A legmenőbb élményem a Quatarhoz kötődik. Mennyire szuper volt, anyám?! Teljesen elkülönítve szállították ki és be a business és az economy utasait, legkevésbé sem keveredett az "elit" a "pórnéppel".

A gourmet kaját étlapról lehetett választani,

normális eszcájg volt, nem kis műanyag tálkák meg villák,

továbbá folyamatos volt a trakta. Mindegyik gépen (egy kisebbel mentünk Doháig, majd egy nagyobbal tovább Balira) kaptunk cuki nesszeszereket, az út végére összesen 8 darabbal lettünk gazdagabbak, így ki tudtuk stafírozni velük kis r sugarú környezetünket.

Alváshoz Quatar logós pizsamát, papucsot és szemtakarót osztottak ki (ezek egy részét a mai napig használjuk),

az ülést ággyá lehetet alakítani, amiben aztán kényelmesen tudtunk pihenni.

Ugyanilyen komfortos volt a dohai business váró is, ott is volt lehetőség kulturált körülmények közötti szundikálásra.

A duty free üzletek pedig roskadoztak a szebbnél-szebb termékektől.

És mielőtt rátérnék a repülési téma igazi apropójára, röviden össze fogom foglalni, milyen más repülési módot próbáltam ki idáig.