Mindig érdekes más, a sajátunktól teljesen eltérő kultúrák életébe bekukkantani. Különösen a zártakéba. Különösen női szemmel. A közel-keleti és más arab országok nőkhöz való viszonyáról már sokat olvashattunk (Lányom nélkül soha, A fátyol mögött, hogy csak a legismertebbeket, a témát elindító műveket említsem).

Kevesebb történet szól a Távol-Keletről. Legismertebb talán az Egy gésa emlékiratai.

A kommunista országokról, ahol a megkülönböztetés inkább ideológiai, mint nemi alapú, aztán tényleg csak elvétve.

Kínait egyet tudok citálni, Jung Chang Vadhattyúk című művét, amely egy család nőtagjai három generációjának hányattatásait mutatja be.

Észak-Koreából meg végképp semmit. Ezért is érzem hiánypótlónak Hyeonseo Lee nemrég megjelent, A lány hét névvel című könyvét.

Erről az országról keveset tudunk, azt is csak nagy vonalakban. Na ezzel a sztorival elmerülhetünk a diktatúra sűrűjében.

Megismerhetjük a kaszt rendszert, a személyi kultuszt, a főváros/vidék közti különbséget (mintha csak innen mintázták volna Az éhezők viadalának Kapitóliumát, körzeteit, kiváltságosait és szegényeit), az ideológiai alapokra épülő oktatást, az élet minden területére és mozzanatára kiterjedő szabályozást és ellenőrzést (a Nagy Testvér elbújhat), az ezt kijátszó ügyeskedést, az álszentséget, a „mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek" gyakorlatát és azt, hogy mindezt hogy éli meg a főszereplő gyerekként, lázadó tinédzserként, majd a magát, mintegy véletlenül a határ túloldalán találó 18 évesként, a hazájára és annak visszásságaira kellő távolságból rálátva.

Nincs drámázás, nincs szenvelgés. Tények vannak, sok bátorság és sok erő. Nyomasztó persze, de a könyvnek kb. egyharmadát teszi ki az Észak-Koreában játszódó rész, a maradék már inkább izgalmas kalandregény és fejlődéstörténet.

Megdöbbentő, hogy az ember milyen mélyen, hány ezer szállal kötődik a kultúrájához, a hazájához, a helyhez, ahol felnőtt. Hányszor és hányszor felmerült Hyeonseoben a „mi lett volna, ha” és a „deszívesenvisszamennék” érzése, és eleinte csak a megtorlástól való félelem tartotta vissza attól a meggondolatlan érzelmi lépéstől, hogy visszatérjen hazájába, amiről azt tanulta gyerekkorában, hogy az a világ legnagyszerűbb országa. Azt hinné az ember, van az a hely, vannak azok a körülmények, amelyek kiölik az emberből a honvágyat, a nosztalgiát, de ezek szerint nincsenek.

Nagyon érdekes a szabadság és az emberi jogok kérdése is. Az észak-koreai emberek észre sem veszik, hogy megsértik a jogaikat, mert azt sem tudják, hogy van/lehetne nekik olyanjuk. Összehasonlítási alapjuk sincs, mert teljesen el vannak zárva másféle társadalmakról szóló hírektől, illetve hazugságokkal tömik a fejüket.

Legtöbben azért menekülnek el, mert éheznek vagy bajba kerültek, nem azért mert a szabadságot áhítják. Utóbbival nem is tud mindenki megbirkózni, akire rászakad, sokakra nyomasztó teherként telepedik, miután egész életükben más, Kim Ir Szen a Nagy Vezér, majd Kim Dzsong Il a Kedves Vezető döntött helyettük és mondta meg, hogyan kell élniük.

És mi a tanulság ebből az egészből az ismeretterjesztésen túl? Hisz segíteni nem tudunk. Talán nem az, hogy mindenki, aki elégedetlen a sorsával, vegye nyakába a nagyvilágot. De az, hogy valamit tenni kell, mindenképp. És talán sokakban átértékelődnek önnön problémáik, ha látják, ugyan közel sem tökéletes minden, de lehetne sokkalta rosszabb, van még ennél sokkal lejjebb.

Ugye, hogy mégsem olyan rossz nekünk?

Hyeonseo

Férjével, az amerikai Briannel