Lenny Abrahamsont másodszor ölelem keblemre.

Szívembe zártam, amikor Fassy fejére papírmasé sisakot húzott a Frank csaknem teljes játékidejére.

És bizony most is, csak másért. 

Nagyon nehéz ezt a témát (egy szexuális ragadozó elrabol, évekig fogságban tart és használ egy fiatal nőt) jól megfogni. Hogy ne legyen brutális, ne legyen picsogós, ne tuszkolja le torkunkon a drámát hatásvadász módon, tudjon újat, újszerűen mutatni. Na ennek a filmnek sikerült. Oroszlánrésze van ebben egy kisfiúnak is. Aki nem hollywoodi nyálképző, nem a biztos siker záloga. Hanem egy másik nézőpont, egy párhuzamos univerzum. Mert míg anyának a szoba a lehetőségek határa, addig a bezártságba született fiú számára a minden, az ő egész világa. Csak az a valóság, ami ott benn van, csak az ad biztonságot, minden más csak mese és illúzió.

Abrahamson mesteri módon bontja ki a cselekményt, tágítja ki a teret. Indulunk a fullasztó, zárt, pár méter szer pár méteres szobából. Aztán szép lassan ismerjük fel a helyzetet, borzadunk el az anya és fiának körülményei láttán. Amiből a kicsi alig érzékel valamit, hisz neki mindez természetes, ő nem látott még mást. Itt van otthon, ehhez ragaszkodik.

Aztán jön a kalandos, izgalmas megmenekülés, ami megint remek lehetőség, lenne a félrecsúszásra, sok pátosszal, meg könnyel és akkor happy end és vége főcím. De nem. Mert a lényeg ezután kezdődik. A kicsi sokkot kap a kitágult világtól, elveszti a biztonságot, visszavágyik A Szobába. Minden és mindenki új, minden és mindenki ijesztő. És megint ott a párhuzamos szál, a másik nézőpont: mit tud kezdeni saját helyzetével anya. Akinek pont az a hét év esett ki az életéből, amikor kialakul a személyiségünk, pályát választunk, elkezdjük az önálló életünket. És a paradoxon: eltűnik A Szoba biztonsága, ami az ő lába alól is kihúzza a talajt. Mert volt, aki gondoskodott róla, minden kiszámítható volt, mindig minden ugyanolyan.

És persze: mit tud velük kezdeni a környezetük. A szülők, akik hét éve elvesztették a lányukat, akiknek erre ráment a házassága, egyszer csak visszakapják őt, ráadásul egy unokával, akinek az agresszor a nemzője. Újabb két szemszög és viszonyulás: a nagymama volt és új párjának viselkedése között, akik teljesen eltérően kezelik ezt a nagyon nehéz szituációt. Törjük a pálcát egyből, aztán belegondolunk mindkét fél érzéseibe és mindjárt rájövünk, hogy nem tudjuk, mi adott helyzetben hogy reagálnánk.

A kisfiú egyszerűen káprázatos. Nem is tudom felfogni, hogy tudták elmagyarázni egyáltalán ennek az apró kis teremtésnek, hogy fordítva lássa a világot. Annyira természetes és megkapó, hogy az ember óhatatlanul azon veszi észre magát, hogy csorog a könny az arcán. Akár bánat, akár öröm éri ezt a szegény kis emberkét.

És nagyon jól játszik anya is, azaz Brie Larson.

Azt hiszem, megtaláltam az Oscar kedvencemet ebben a filmben. Olyan toronymagasan emelkedik ki az eddig látott tizenhárom közül, hogy gyanítom, a hátralévő kettő már nem tudja befogni. Gyakorlatilag mind a négy kategória díját megérdemelné, amire jelölték.

Nagyon örülök neki, mert nagyon hiányzott már egy igazi katarzis.